KÖZELEG A DIADAL
Hátrahagyott, számkivetett,
Ki az életben szenvedett.
Már bűnözőként bujdosom,
Még kereszted is én hordom.
Ó, ha csak ismernél engem!
Ha csak látnád vérző lelkem!
Nap mint nap pont Tőled hallom,
Hogy tán jobb lenne meghalnom.
Tudod, fáj ez nekem nagyon,
De hogy megölj, azt nem hagyom!
Miattad hullt minden könnyem,
Minden cseppel kicsit könnyebb.
Emberszámba vettél valaha?
Trófeám volt csak kirakva.
Azt hiszed talán, hogy szemem
Drogtól vörös, s nincs érzelmem?!
Tőled már minden szó szégyen!
De téged hiába kérlek.
Megdőlni látszik hatalmad,
S képmutató bizodalmad.
Minden az én hibám, tudom.
Vigasztald magad! Nem unod?!
Birodalmad vesztét érzed.
Szád többé nem ítél meg.
Minden hazug szó hiába!
Igazság lesz kikiáltva!
Mert lehull az a lepel,
Jogom nem veheted el!
A csepp jó szándék hiába,
Ha parancsnak van kiáltva.
A cél eszközt nem szentesít,
S most saját maszkod keserít.
Örülök, kitartott lelkem,
És nem dobtam el életem.
Tudom, mert érzem legbelül,
Sok szenvedésem megtérül.
Végtelenül hálás vagyok,
Van, akikre számíthatok.
Százszor kevés megköszönnöm,
Sírva súgom csak: Köszönöm!
Ki az életben szenvedett.
Már bűnözőként bujdosom,
Még kereszted is én hordom.
Ó, ha csak ismernél engem!
Ha csak látnád vérző lelkem!
Nap mint nap pont Tőled hallom,
Hogy tán jobb lenne meghalnom.
Tudod, fáj ez nekem nagyon,
De hogy megölj, azt nem hagyom!
Miattad hullt minden könnyem,
Minden cseppel kicsit könnyebb.
Emberszámba vettél valaha?
Trófeám volt csak kirakva.
Azt hiszed talán, hogy szemem
Drogtól vörös, s nincs érzelmem?!
Tőled már minden szó szégyen!
De téged hiába kérlek.
Megdőlni látszik hatalmad,
S képmutató bizodalmad.
Minden az én hibám, tudom.
Vigasztald magad! Nem unod?!
Birodalmad vesztét érzed.
Szád többé nem ítél meg.
Minden hazug szó hiába!
Igazság lesz kikiáltva!
Mert lehull az a lepel,
Jogom nem veheted el!
A csepp jó szándék hiába,
Ha parancsnak van kiáltva.
A cél eszközt nem szentesít,
S most saját maszkod keserít.
Örülök, kitartott lelkem,
És nem dobtam el életem.
Tudom, mert érzem legbelül,
Sok szenvedésem megtérül.
Végtelenül hálás vagyok,
Van, akikre számíthatok.
Százszor kevés megköszönnöm,
Sírva súgom csak: Köszönöm!
NE ADD FEL!
Sírsz, és takarod a szemed
Próbálkoznál, de nem mered
Az újabb csalódástól félsz
Fáj, de te még mindig remélsz
Tisztában vagy minden ténnyel
Csak épp magadban nem hiszel
Cselekednél, de úgy érzed,
Irgalmat te már nem kérhetsz
Félsz, sőt, rettegsz a magánytól,
Meghalsz az újabb talántól.
Könny, fájdalom és szenvedés…
De a halál nem menekvés!
Szégyelled a könnyeidet,
Magadat gyengének érzed.
Pedig a könny az csak egy jel,
Hogy tényleg őszintén érzel.
Ne szégyelld, és ne takard el!
Hisz erős vagy, hogyha érzel.
Igaz vagy, ha hull a könnyed.
Légy rá büszke, hidd el, könnyebb!
Pengét tartasz a kezedben,
Hogy könnyíts a lelki terhen.
Én megértelek, de ne félj!
Te erős vagy, és nem kell vér!
Összetörtél kegyetlenül.
Emlékezz, nem vagy egyedül!
Erősebb vagy, mint gondolod!
Látod? A szíved még dobog…
Én hiszek benned, és tudom,
Át tudsz jutni a viharon!
Tudom, most is fel tudsz állni,
Foglak még boldognak látni.
Boldogság maszkját ne vedd fel!
Üvölts, ha üvöltened kell!
Ne add fel ha nehéz, ha fáj!
Higgy magadban, s nincs akadály!
Nem tart örökké a sötét!
Sosem szakad minden kötél!
Harcolj, de ne magad ellen!
A sorsod a Te kezedben…
KÖSZÖNET
Köszönöm az életet, a halált.
Köszönöm, lelkem jó útra talált.
Szeretném megköszönni az eget,
Mi alatt öröm és bánat kerget.
Köszönök minden egyes könnycseppet,
S hogy aztán emiatt nevethettem.
Köszönöm, hogy tökéletes nincsen,
Hogy már tudom értékelni kincsem.
Köszönök minden leckét és próbát,
Hogy ilyenkor is volt velem barát.
Hálás vagyok mindenért, mit kapok.
Köszönöm, hogy magányos nem vagyok.
Sajnálom, ha megbántottam lelked,
Bocsánat, ha megütöttem tested.
Sajnálom, mert biztos hogy hibáztam.
Köszönöm, volt erőm, hogy kiálljam.
Köszönet minden rosszért, ami ért,
Megtanultam várni valamiért.
Megtanultam megbecsülni a jót,
Köszönök sok boldog pillanatot.
Köszönet nektek, igaz barátok.
Köszönöm, hogy számíthatok rátok.
Köszönöm a bizalmat, mit adtok,
Sok örömöt, mit tőletek kapok.
Hálás vagyok nektek, és értetek.
Ti erőt adtok, és megértetek.
Az ember bármit képes elérni,
De egyedül nem tud, csak remélni.
Köszönöm, lelkem jó útra talált.
Szeretném megköszönni az eget,
Mi alatt öröm és bánat kerget.
Köszönök minden egyes könnycseppet,
S hogy aztán emiatt nevethettem.
Köszönöm, hogy tökéletes nincsen,
Hogy már tudom értékelni kincsem.
Köszönök minden leckét és próbát,
Hogy ilyenkor is volt velem barát.
Hálás vagyok mindenért, mit kapok.
Köszönöm, hogy magányos nem vagyok.
Sajnálom, ha megbántottam lelked,
Bocsánat, ha megütöttem tested.
Sajnálom, mert biztos hogy hibáztam.
Köszönöm, volt erőm, hogy kiálljam.
Köszönet minden rosszért, ami ért,
Megtanultam várni valamiért.
Megtanultam megbecsülni a jót,
Köszönök sok boldog pillanatot.
Köszönet nektek, igaz barátok.
Köszönöm, hogy számíthatok rátok.
Köszönöm a bizalmat, mit adtok,
Sok örömöt, mit tőletek kapok.
Hálás vagyok nektek, és értetek.
Ti erőt adtok, és megértetek.
Az ember bármit képes elérni,
De egyedül nem tud, csak remélni.
MASZK NÉLKÜL
Ráléptem egy rögös, nehéz útra,
De nem érdekből. Ez másnak furcsa.
Így leltem rá önmagamra akkor,
Nem hagyom veszni azt a szabad kort!
Azt hiszem, mindig is ilyen voltam,
Csak féltem. Mire is számítottam?!
Tudtam, hogy ez lesz. Tudom, ki vagyok.
Tudom, csak kevesen fogják karom.
Miért akarod, hogy maszkot hordjak?
Miért akarod, hogy megváltozzam?
Megesküdtem: bármilyen nehéz lesz,
Nem leszek rab, inkább félve élek.
Te azt mondod, egyedül vagyok csak.
De tudd, élnek hozzám hasonlóak.
Kik akkor is önmaguk, ha az fáj.
Kiknek az ítélet nem akadály.
Ha bűn az, hogy másabb vagyok, mint te,
Pokolban szenvedek majd örökre.
Holtan akarsz látni? Eltemetni?
Lesz majd, ki a sírom felkeresi.
Ha csak egy könnycsepp is elhull értem,
Nem volt hiába aljas, rongy éltem.
És ha vérem szárad a kezeden,
Szóljon a rock a temetésemen.
De nem érdekből. Ez másnak furcsa.
Így leltem rá önmagamra akkor,
Nem hagyom veszni azt a szabad kort!
Azt hiszem, mindig is ilyen voltam,
Csak féltem. Mire is számítottam?!
Tudtam, hogy ez lesz. Tudom, ki vagyok.
Tudom, csak kevesen fogják karom.
Miért akarod, hogy maszkot hordjak?
Miért akarod, hogy megváltozzam?
Megesküdtem: bármilyen nehéz lesz,
Nem leszek rab, inkább félve élek.
Te azt mondod, egyedül vagyok csak.
De tudd, élnek hozzám hasonlóak.
Kik akkor is önmaguk, ha az fáj.
Kiknek az ítélet nem akadály.
Ha bűn az, hogy másabb vagyok, mint te,
Pokolban szenvedek majd örökre.
Holtan akarsz látni? Eltemetni?
Lesz majd, ki a sírom felkeresi.
Ha csak egy könnycsepp is elhull értem,
Nem volt hiába aljas, rongy éltem.
És ha vérem szárad a kezeden,
Szóljon a rock a temetésemen.
FÉLEK
Félek, hogy a múlt a jövőbe ér.
Félek, mert a vér nem válik vízzé.
Félek, hisz tudom azt, hogy ki vagyok.
Félek, pedig félni nem akarok.
Sajnálom, én tényleg megpróbáltam.
Tudom, néha rossz úton kószáltam.
Sokat hibáztam, tán fel sem fogtam.
Tán végig csak megértést akartam.
Félek, mert tudom, hogy fájni fog majd.
Tudom, örömből sárba tipornak.
Kirekesztenek, vágják sebeim,
Kinevetnek, megkötik kezeim.
Vérem, és könnyem áztat majd engem,
És tovább sebzik majd megtört testem.
Tudom. Érzem, és félek. Nagyon is.
Pofont már kaptam, és majd kapok is.
Láncra verve, megtörve, egyedül.
Mondd, a sok szenvedés majd megtérül?
Ne hidd, hogy ennyi volt! Nem adom fel!
Felállok, és küzdök! Küzdenem kell!
Sebeim fájnak is még, de te már
Csak az emlékeimben élsz tovább.
Mit ér a sok gúnyos kacajod?
Csak a gyengeségedet takarod.
Elítélhetsz, de már nem érdekel.
Tudod jól, hogy fáj, és nem kérdezel.
Csak ütsz, és gúnyosan nevetsz rajtam.
Tudom. Sajnálom, hogy eddig hagytam.
Még remeg a hangom, de lelkem nem.
A sebeim gyógyulni kezdenek.
Varrása soha nem fog szakadni,
És én sem fogom többet feladni!
Tudom, mit kell tennem, és fogom is.
Tőled kaptam erőt, és okot is.
Bánthatsz, de tudom, erősebb leszek.
Szóval köszönöm a gyengeségedet.
Egy hang suttog hozzám álmomban.
Azt mondja: Nem csak téged kínoznak.
Segítsd a gyengét, értük is állj ki!
Végső szívdobbanásig harcolni!
Félek, mert a vér nem válik vízzé.
Félek, hisz tudom azt, hogy ki vagyok.
Félek, pedig félni nem akarok.
Sajnálom, én tényleg megpróbáltam.
Tudom, néha rossz úton kószáltam.
Sokat hibáztam, tán fel sem fogtam.
Tán végig csak megértést akartam.
Félek, mert tudom, hogy fájni fog majd.
Tudom, örömből sárba tipornak.
Kirekesztenek, vágják sebeim,
Kinevetnek, megkötik kezeim.
Vérem, és könnyem áztat majd engem,
És tovább sebzik majd megtört testem.
Tudom. Érzem, és félek. Nagyon is.
Pofont már kaptam, és majd kapok is.
Láncra verve, megtörve, egyedül.
Mondd, a sok szenvedés majd megtérül?
Ne hidd, hogy ennyi volt! Nem adom fel!
Felállok, és küzdök! Küzdenem kell!
Sebeim fájnak is még, de te már
Csak az emlékeimben élsz tovább.
Mit ér a sok gúnyos kacajod?
Csak a gyengeségedet takarod.
Elítélhetsz, de már nem érdekel.
Tudod jól, hogy fáj, és nem kérdezel.
Csak ütsz, és gúnyosan nevetsz rajtam.
Tudom. Sajnálom, hogy eddig hagytam.
Még remeg a hangom, de lelkem nem.
A sebeim gyógyulni kezdenek.
Varrása soha nem fog szakadni,
És én sem fogom többet feladni!
Tudom, mit kell tennem, és fogom is.
Tőled kaptam erőt, és okot is.
Bánthatsz, de tudom, erősebb leszek.
Szóval köszönöm a gyengeségedet.
Egy hang suttog hozzám álmomban.
Azt mondja: Nem csak téged kínoznak.
Segítsd a gyengét, értük is állj ki!
Végső szívdobbanásig harcolni!
SAJNÁLOM A PERCEKET
Sajnálom az elvesztegetett perceket
Mit arra áldoztam, hogy megfelelhessek
Begyepesedett társadalmi normáknak,
Mik nem díjazták volna különb formámat.
Sajnálom, hogy nem cselekedtem ezelőtt.
Tán senki sem keresett volna tekergőt.
Talán elítélnek, talán utálnak is.
Ízlésemet változtatnák csakazértis.
Sajnálom, hogy beálltam abba a sorba,
Hol a képmutatás taszít a sarokba.
Álszent a fény, szabadság. Vélemény csak egy,
S ha különb vagy mint a többi, nem kapsz kegyet.
Egyforma, vagy azonos: választásod nincs
Termelés, egyetértés: a szívnek bilincs.
Még hogy ez a szabadság! És az érzelmek?!
Nekik ki ad hazát? Legbelül félelem...
Maszkot kell, hogy viselj, nem lehetsz önmagad.
Gyávaság. Büszkeség a semmiért. Ne hagyd!
Merj az lenni, aki tényleg vagy, különben
Saját álmod gátját építed dühödben!
Mit arra áldoztam, hogy megfelelhessek
Begyepesedett társadalmi normáknak,
Mik nem díjazták volna különb formámat.
Sajnálom, hogy nem cselekedtem ezelőtt.
Tán senki sem keresett volna tekergőt.
Talán elítélnek, talán utálnak is.
Ízlésemet változtatnák csakazértis.
Sajnálom, hogy beálltam abba a sorba,
Hol a képmutatás taszít a sarokba.
Álszent a fény, szabadság. Vélemény csak egy,
S ha különb vagy mint a többi, nem kapsz kegyet.
Egyforma, vagy azonos: választásod nincs
Termelés, egyetértés: a szívnek bilincs.
Még hogy ez a szabadság! És az érzelmek?!
Nekik ki ad hazát? Legbelül félelem...
Maszkot kell, hogy viselj, nem lehetsz önmagad.
Gyávaság. Büszkeség a semmiért. Ne hagyd!
Merj az lenni, aki tényleg vagy, különben
Saját álmod gátját építed dühödben!
KIÚT
Fájt, jaj nagyon fájt nekem a magány
Bizony innen a kiút nagy talány.
Fulldokoltam a börtöncellámban;
Halálom közeledett. Bezártam.
Időt nyertem, de nem tudom miért.
Hisz minek éljek, és mondd meg: kiért?
Majd a köd után tükörbe néztem,
De a nagy füst miatt nem értettem.
Falnak dőltem majd a Holdra néztem.
Minta kiáltana, mintha értem
Miután a segítségét kértem
A Hold halovány, gyenge sugara
A füstöt lassan, de eloszlatta.
Halkult lassan a nagy, bosszantó zaj,
De én nem értettem, mit akar.
Majd egy ismeretlen, kellemes dal
Szorította sebes, megtört testem.
Szorosan ölelt magához engem.
Azt mondta, hogy mindig küzdeni kell;
Hogy soha de sohane adjam fel!
Majd a kezében egy tükröt tartott,
Benne összetört, koszos szilánkok.
Halkan azt mondta: Te még nem látod.
Tartottam gyenge kezemben félve
Egyik szilánkot: kicsi, de éles.
Az a darabka kezemet vágta,
De mégis édes volt a fájása.
Majd a vörös vér tisztára mosta,
És láttam magam összetiporva.
De aztán egy másik, nagy szilánkban,
Kezem vérével mosva mást láttam.
Te döntesz! -mondta az őszinte dal-
Rengeteg sírás, vagy szabad kacaj.
Csak mosolyogtam, majd elfordultam
A Haláltól félni nem akartam.
Károgtak körülötte a varjak;
A fejem megemelve így szóltam:
Add vissza minden egyes könnyemet!
Hisz még te sem érdemled meg őket!
Add vissza rád áldozott időmet!
Nem vesztegethetem életemet!
A dal pedig csak büszkén mosolygott;
Hisz tapasztalt, sok ilyet látott...
Bizony innen a kiút nagy talány.
Fulldokoltam a börtöncellámban;
Halálom közeledett. Bezártam.
Időt nyertem, de nem tudom miért.
Hisz minek éljek, és mondd meg: kiért?
Majd a köd után tükörbe néztem,
De a nagy füst miatt nem értettem.
Falnak dőltem majd a Holdra néztem.
Minta kiáltana, mintha értem
Miután a segítségét kértem
A Hold halovány, gyenge sugara
A füstöt lassan, de eloszlatta.
Halkult lassan a nagy, bosszantó zaj,
De én nem értettem, mit akar.
Majd egy ismeretlen, kellemes dal
Szorította sebes, megtört testem.
Szorosan ölelt magához engem.
Azt mondta, hogy mindig küzdeni kell;
Hogy soha de sohane adjam fel!
Majd a kezében egy tükröt tartott,
Benne összetört, koszos szilánkok.
Halkan azt mondta: Te még nem látod.
Tartottam gyenge kezemben félve
Egyik szilánkot: kicsi, de éles.
Az a darabka kezemet vágta,
De mégis édes volt a fájása.
Majd a vörös vér tisztára mosta,
És láttam magam összetiporva.
De aztán egy másik, nagy szilánkban,
Kezem vérével mosva mást láttam.
Te döntesz! -mondta az őszinte dal-
Rengeteg sírás, vagy szabad kacaj.
Csak mosolyogtam, majd elfordultam
A Haláltól félni nem akartam.
Károgtak körülötte a varjak;
A fejem megemelve így szóltam:
Add vissza minden egyes könnyemet!
Hisz még te sem érdemled meg őket!
Add vissza rád áldozott időmet!
Nem vesztegethetem életemet!
A dal pedig csak büszkén mosolygott;
Hisz tapasztalt, sok ilyet látott...
MEGMENTŐ
Egyedül nézek az égre.
A sajnálatod nem kérem!
Elhitetted velem, hogy csak
Szívfájdalom vagyok, nem több.
Sötétségből jöttem elő,
És nem vagyok ide illő.
Száműztél a démonokhoz,
Sírásba taszítottál el
És elhittem: szenvednem kell.
Megfelelni én nem tudtam,
Szemedben csak szálka voltam.
Magányba zárva üvöltök.
A szűk falak vesznek körül.
Megpróbáltam ledönteni,
A korlátokat átlépni.
Árnyak gyilkos szava mondta:
Kínjaimnak nincs kiútja.
Álmaim nem érnek célba,
S a sorsom már meg van írva.
Elhittem, hogy olyan lettem,
Mint a tűz, mi szökne messze,
De nem mehet vissza Mennyekbe.
S mi lentragadtunk örökre,
Nagy sötétség közepette.
Majdnem feladtam mindenem,
De volt, mi mást mondott nekem,
S ez mentette meg életem.
Feltámasztotta a zene
Már félig halott lelkemet.
Társam volt bajban, örömben.
Szakadék széléhez közel...
De Ő fogta mindkét kezem!
Szívem sebeit beköti
Vígasztal, arcom nem köpi.
Célt ad, erősít, nevelget.
Már az életem, s szerelmem.
A sajnálatod nem kérem!
Elhitetted velem, hogy csak
Szívfájdalom vagyok, nem több.
Sötétségből jöttem elő,
És nem vagyok ide illő.
Száműztél a démonokhoz,
Sírásba taszítottál el
És elhittem: szenvednem kell.
Megfelelni én nem tudtam,
Szemedben csak szálka voltam.
Magányba zárva üvöltök.
A szűk falak vesznek körül.
Megpróbáltam ledönteni,
A korlátokat átlépni.
Árnyak gyilkos szava mondta:
Kínjaimnak nincs kiútja.
Álmaim nem érnek célba,
S a sorsom már meg van írva.
Elhittem, hogy olyan lettem,
Mint a tűz, mi szökne messze,
De nem mehet vissza Mennyekbe.
S mi lentragadtunk örökre,
Nagy sötétség közepette.
Majdnem feladtam mindenem,
De volt, mi mást mondott nekem,
S ez mentette meg életem.
Feltámasztotta a zene
Már félig halott lelkemet.
Társam volt bajban, örömben.
Szakadék széléhez közel...
De Ő fogta mindkét kezem!
Szívem sebeit beköti
Vígasztal, arcom nem köpi.
Célt ad, erősít, nevelget.
Már az életem, s szerelmem.
VÍZIÓ
Mikor az árnyak meghalnak,
S a démonok uralkodnak,
Mikor csak a Hold ragyoghat,
És az élők elszunnyadnak
Álmaik hazug világát,
Mézes-mázos álszent szavát
Vallja, majd hordja zászlaját
S vezetve mindenek hadát
Saját maga ellen balgán.
Valósnak hiszi fals karját
Álmai hamis igazát.
Ilyen helyet istenítve
Sóvárognak vissza ide.
Gyengeségük itt eltűnik,
De csak a képzelet játszik!
Erős-e az, ki menekül
A fájó igazság elől?
Ki az illúziónak él
Míg nem jön számára a vég?
Látomása makulátlan,
Miért cserélné sírásra?
De az elmúlás közeleg,
S jönnek az égi követek.
Felidézvén majd életét
Nincs más, csak az elképzelés.
CSAK MERT
Elítélsz, csak mert más vagyok,
Magam mögött nyomot hagyok.
Elítélsz, mert mástól félek,
Elítélsz, hisz nem is értesz.
Nem is tudsz rólam semmit sem,
De elítélsz, mert nem ismersz.
Hányszor hulltak a könnyeim?
Mennyit küzdöttek kezeim?
Őszintén hányszor nevettem?
Önmagam meddig kerestem?
Sokat láttam már szerteszét:
A poklok legmélyebb gödrét.
Majd a kétszínű Mennyország
Nyitotta hazug kapuját.
Láttam szenvedni sokakat,
És éreztem fájdalmukat.
Hordoztam mások keresztjét
Elfeledve magam bűnét.
De nem elég a szenvedés,
Csak mert hordom a feketét.
Két kezem megkötözted,
Sebzett szívem összetörted.
Csak mert látok sok rosszat,
Az érmen mind a két oldalt.
Te leroskadsz összetörve,
Ha valami nem jön össze.
A sok jót észre sem veszed,
Rég eldobtad a szerelmet.
Neked alsóbbrendű vagyok
Azt hiszed, a fajtám csak rossz.
Nem tudod, hogy mit érzek,
Külsőm alapján ítélsz meg.
Kezemen bilincs és lakat,
De szívem örökké szabad!
Magam mögött nyomot hagyok.
Elítélsz, mert mástól félek,
Elítélsz, hisz nem is értesz.
Nem is tudsz rólam semmit sem,
De elítélsz, mert nem ismersz.
Hányszor hulltak a könnyeim?
Mennyit küzdöttek kezeim?
Őszintén hányszor nevettem?
Önmagam meddig kerestem?
Sokat láttam már szerteszét:
A poklok legmélyebb gödrét.
Majd a kétszínű Mennyország
Nyitotta hazug kapuját.
Láttam szenvedni sokakat,
És éreztem fájdalmukat.
Hordoztam mások keresztjét
Elfeledve magam bűnét.
De nem elég a szenvedés,
Csak mert hordom a feketét.
Két kezem megkötözted,
Sebzett szívem összetörted.
Csak mert látok sok rosszat,
Az érmen mind a két oldalt.
Te leroskadsz összetörve,
Ha valami nem jön össze.
A sok jót észre sem veszed,
Rég eldobtad a szerelmet.
Neked alsóbbrendű vagyok
Azt hiszed, a fajtám csak rossz.
Nem tudod, hogy mit érzek,
Külsőm alapján ítélsz meg.
Kezemen bilincs és lakat,
De szívem örökké szabad!
APRÓSÁG
Az emberek azt hiszik,
Ha valami nagy történik
Ami csábító, az a legjobb,
Hisz ennek színvonala nagyobb.
Pedig gyakran úgy van,
Hogy akad, ami fontosabb.
Ezt más talán nehezen érti.
Neki ez apróság, s nem érzi.
Neked ez a ,,semmi"
Fontosabb, mint a többi.
Nem kell a dicsfény, hírnév!
Csak had tehetsd azt, mit szeretnél!
Megértem. Hisz a sok apróság
Amit te szeretnél, nem más,
Ebből lesz a sok szép emlék,
Szabad kacaj, miből sosem elég.
Ha valami nagy történik
Ami csábító, az a legjobb,
Hisz ennek színvonala nagyobb.
Pedig gyakran úgy van,
Hogy akad, ami fontosabb.
Ezt más talán nehezen érti.
Neki ez apróság, s nem érzi.
Neked ez a ,,semmi"
Fontosabb, mint a többi.
Nem kell a dicsfény, hírnév!
Csak had tehetsd azt, mit szeretnél!
Megértem. Hisz a sok apróság
Amit te szeretnél, nem más,
Ebből lesz a sok szép emlék,
Szabad kacaj, miből sosem elég.
FÖLDI POKOL
Törött szárnyakkal ébredtem,
Amelyet feketére festettem.
Bukott angyal lettem,
De teljesítem küldetésm!
Egy szörnyű helyen ébredtem,
Olyan világban, hol a szeretet
Haldokolva sóvárog az emberben.
Senki sem segít, csak továbbmegy.
Te sem veszed észre:
Szenvednek melletted.
Fontosabb rongy élted,
Csak te, de más nem.
Érdekből élsz, szeretsz.
A barátság fogalmát nem ismered.
Azt hiszed, mindent jobban tudsz,
Az ördöggel is megalkudsz.
Szánalmas! De még él a remény.
Még nem halt meg az őszinte nevetés.
Ott a szeretet kicsiny szikrája még,
Csak fel kell nyitni mindenki szemét.
Kár, hogy csak akkor értékeled,
Miután a rosszat is megélted!
Ekkor érted csak meg a képletet:
Kezed nem nyújtottad, zsebre tetted...
Amelyet feketére festettem.
Bukott angyal lettem,
De teljesítem küldetésm!
Egy szörnyű helyen ébredtem,
Olyan világban, hol a szeretet
Haldokolva sóvárog az emberben.
Senki sem segít, csak továbbmegy.
Te sem veszed észre:
Szenvednek melletted.
Fontosabb rongy élted,
Csak te, de más nem.
Érdekből élsz, szeretsz.
A barátság fogalmát nem ismered.
Azt hiszed, mindent jobban tudsz,
Az ördöggel is megalkudsz.
Szánalmas! De még él a remény.
Még nem halt meg az őszinte nevetés.
Ott a szeretet kicsiny szikrája még,
Csak fel kell nyitni mindenki szemét.
Kár, hogy csak akkor értékeled,
Miután a rosszat is megélted!
Ekkor érted csak meg a képletet:
Kezed nem nyújtottad, zsebre tetted...
NEM VAGY EGYEDÜL
Magányosan járod az utad.
Szemedben könnyekkel kutatsz.
Bizony, sokszor el is estél,
Pedig csak igazságot kerestél.
Mindig akad majd valaki,
Aki örömmel fog sárba tiporni.
Ki a hátad mögött Pokolra kíván,
Ezért mindent meg is tesz - nyilván.
Ha magad alatt vagy,
Ha mindenki cserben hagy,
Ezért szól most a dal.
Lelkem segíteni akar.
Nem vagy egyedül!
S ha a szíved meggyengül:
Én ott leszek melletted,
Nyújtom a segítő kezet!
Visszahúzlak az életbe,
Nem kell várnod ítéletre,
Mert nem vagy egyedül!
Szemedben könnyekkel kutatsz.
Bizony, sokszor el is estél,
Pedig csak igazságot kerestél.
Mindig akad majd valaki,
Aki örömmel fog sárba tiporni.
Ki a hátad mögött Pokolra kíván,
Ezért mindent meg is tesz - nyilván.
Ha magad alatt vagy,
Ha mindenki cserben hagy,
Ezért szól most a dal.
Lelkem segíteni akar.
Nem vagy egyedül!
S ha a szíved meggyengül:
Én ott leszek melletted,
Nyújtom a segítő kezet!
Visszahúzlak az életbe,
Nem kell várnod ítéletre,
Mert nem vagy egyedül!
II. JÓZSEF
Mária Terézia Habsburg császárnő
Magyar koronára is kezét tette ő.
I. Ferenc István felesége,
Kivel tizenhat gyermekét nevelte.
Első gyermek született
Március 13, 1741
Neve legyen Joseph Benedikt...
August Johann Anton Michael Adam!
Hosszú ez a név énnekem!
Hanem mégis ő a magyar király,
S 1780. november végén így szóla:
,,Én vagyok a király! " mondta Jocóka.
Ám a Teszlek Süveg került a fejére,
A szép Magyar Korona helyébe.
Így aztán a ,,kalapos" II. József,
Aki egyébként a felvilágosodás híve,
Mégis rendeletekkel kormányzott,
S országgyűlést össze soha nem hívott.
Bourbon Izabella a tisztelt feleség,
1763-ban elvitte egy betegség.
Rá két évre Maria Jozefa lett
A királyné Jocóka mellett.
De a hímlő őt se kímélte, sőt
József lányát is megölte.
Ezután a király gyengéd érzelmeket táplált
Leonora von Liechtenstein iránt, de kikosarazták.
,,Elég a nőkből! Nem kellenek!
Inkább írom tovább a törvényeket!"
Mondta dühösen Jocóka, és a
Lúdtollat írnoka kezébe nyomta.
,,Házakat megszámozni, szerte az országban!
Számoljátok, hányan élnek a királyságban!
Egységes nyelvünk legyen a szép német!
S a protestánsok elnyomásának is vége!
Amely rend nem tanít, vagy gyógyít, bezáratni mind!
Hadd legyen birodalmam egységes is, szép is!
A jobbágyok pedig tanuljanak, aminek akarnak!
Hisz, kedves írnokom, te is csak paraszt vagy! "
Hanem aztán Jocókánk fegyvert fogott.
Az oroszok oldalán a törökök ellen harcolt.
Betegen tért vissza Bécsbe. Halálos ágyát feküdte.
,,Jobbágy és türelmi rendelet meglegyen! A többi mehet!
Ja, és az alsó papság fizuja ne szálljon a magasba!"
Mondta, majd 1790-ben szemét örökre lehunyta.
Magyar koronára is kezét tette ő.
I. Ferenc István felesége,
Kivel tizenhat gyermekét nevelte.
Első gyermek született
Március 13, 1741
Neve legyen Joseph Benedikt...
August Johann Anton Michael Adam!
Hosszú ez a név énnekem!
Hanem mégis ő a magyar király,
S 1780. november végén így szóla:
,,Én vagyok a király! " mondta Jocóka.
Ám a Teszlek Süveg került a fejére,
A szép Magyar Korona helyébe.
Így aztán a ,,kalapos" II. József,
Aki egyébként a felvilágosodás híve,
Mégis rendeletekkel kormányzott,
S országgyűlést össze soha nem hívott.
Bourbon Izabella a tisztelt feleség,
1763-ban elvitte egy betegség.
Rá két évre Maria Jozefa lett
A királyné Jocóka mellett.
De a hímlő őt se kímélte, sőt
József lányát is megölte.
Ezután a király gyengéd érzelmeket táplált
Leonora von Liechtenstein iránt, de kikosarazták.
,,Elég a nőkből! Nem kellenek!
Inkább írom tovább a törvényeket!"
Mondta dühösen Jocóka, és a
Lúdtollat írnoka kezébe nyomta.
,,Házakat megszámozni, szerte az országban!
Számoljátok, hányan élnek a királyságban!
Egységes nyelvünk legyen a szép német!
S a protestánsok elnyomásának is vége!
Amely rend nem tanít, vagy gyógyít, bezáratni mind!
Hadd legyen birodalmam egységes is, szép is!
A jobbágyok pedig tanuljanak, aminek akarnak!
Hisz, kedves írnokom, te is csak paraszt vagy! "
Hanem aztán Jocókánk fegyvert fogott.
Az oroszok oldalán a törökök ellen harcolt.
Betegen tért vissza Bécsbe. Halálos ágyát feküdte.
,,Jobbágy és türelmi rendelet meglegyen! A többi mehet!
Ja, és az alsó papság fizuja ne szálljon a magasba!"
Mondta, majd 1790-ben szemét örökre lehunyta.
ALKOTÁS
Nem vagyok művész,
De igyekszem.
Jó, ha megakad művemen
Pár kritikus szem!
Építő kritikát szívesen fogadok,
De a fikázásokkal inkább hagyjatok!
De igyekszem.
Jó, ha megakad művemen
Pár kritikus szem!
Építő kritikát szívesen fogadok,
De a fikázásokkal inkább hagyjatok!
AZ ÉLET
Mikor majd merengő szemekkel nézel a távolba
Jusson eszedbe, hogy igazán milyen vagy!
Mert lehetsz kemény, de a szíved megenyhül,
Hogy milyen az életed az majd úgyis kiderül.
Ha nevetsz elkerül a bánat, a bú
Higgy magadban, akkor nem leszel szomorú!
Mert a mosoly az, mi nyitja a szívek kapuját,
Légy boldog, de értsd meg mások baját!
Van-e sok barátod, kikkel együtt nevettek, sírtok,
Akik akkor is fogják kezed, ha már nem bírod.
Mert ilyen egy igazán jó barát.
Egymásra bízzátok a szívek titkát.
Fogadd el a hibáid is,egyet se szégyelj!
Minden ember attól különleges, hogy milyen.
Fogadd el magad úgy, ahogy vagy,
És ne akarj megváltoztatni másokat!
Ha életedben valamit elmulasztottál,
Mindig van előtted egy ajtó, amit ki nem nyitottál!
Ne félj a lehetőségektől, bízz magadban!
Sosem tudod mi lesz a vége, ha nem próbáltad!
A gyűlölet és a harag ne mérgezze élted
Szeresd azt is, aki megbántott téged!
Ne változz meg senki kedvéért, szeresd magad!
Hogy megalázzanak, sose hagyd!
S hogyha majd sok év múlva megkérdezik tőled,
Mit változtatnál azon, ami lett belőled?
Ha változtatsz az életeden, vagy magadon
Más ember leszel, s az emléket hiába kéred hogy maradjon.
Éppen ezért éld úgy az életed, hogy neked jó legyen,
Nézd a dolgok jó oldalát, ne hagyd hogy a bú emésszen!
Becsüld amid van, és használd ki amíg lehet!
Tetteid alapján derül ki, hogy milyen az életed.
Jusson eszedbe, hogy igazán milyen vagy!
Mert lehetsz kemény, de a szíved megenyhül,
Hogy milyen az életed az majd úgyis kiderül.
Ha nevetsz elkerül a bánat, a bú
Higgy magadban, akkor nem leszel szomorú!
Mert a mosoly az, mi nyitja a szívek kapuját,
Légy boldog, de értsd meg mások baját!
Van-e sok barátod, kikkel együtt nevettek, sírtok,
Akik akkor is fogják kezed, ha már nem bírod.
Mert ilyen egy igazán jó barát.
Egymásra bízzátok a szívek titkát.
Fogadd el a hibáid is,egyet se szégyelj!
Minden ember attól különleges, hogy milyen.
Fogadd el magad úgy, ahogy vagy,
És ne akarj megváltoztatni másokat!
Ha életedben valamit elmulasztottál,
Mindig van előtted egy ajtó, amit ki nem nyitottál!
Ne félj a lehetőségektől, bízz magadban!
Sosem tudod mi lesz a vége, ha nem próbáltad!
A gyűlölet és a harag ne mérgezze élted
Szeresd azt is, aki megbántott téged!
Ne változz meg senki kedvéért, szeresd magad!
Hogy megalázzanak, sose hagyd!
S hogyha majd sok év múlva megkérdezik tőled,
Mit változtatnál azon, ami lett belőled?
Ha változtatsz az életeden, vagy magadon
Más ember leszel, s az emléket hiába kéred hogy maradjon.
Éppen ezért éld úgy az életed, hogy neked jó legyen,
Nézd a dolgok jó oldalát, ne hagyd hogy a bú emésszen!
Becsüld amid van, és használd ki amíg lehet!
Tetteid alapján derül ki, hogy milyen az életed.
SÍROK, DE NEM TÖRTEM ÖSSZE
Sírok. Sírok, de nem törtem össze.
Más, vajon a helyemben összetörne?
Nincs annál rosszabb, mikor jogtalanul vádolnak!
Vádolnak, hiába mondod, hogy ártatlan vagy!
S az élet minden apró örömétől is megfosztva,
S a sötét szobád sarkában gubbasztva
Érzed, hogy szíved a kín szorosan markolja.
Üvöltenél, de sorsodat ez nem változtatja.
Egyedül, kirekesztve, magányosan, csendben.
De még ilyenkor is, büszkén állj fel!
Fejed megemelve, büszkén húzd ki magad!
Üvölts egyet, majd nevess, hogy lásd erős vagy!
Erős vagy, s egyre erősebb és erősebb!
Mert a fal, amit lerombolnak, még erősebb.
Tudom, mert én is mindíg felállok, hiába fáj!
Mert a rövid életet depressziósan leélni kár!
Úgyhogy csak ne sajnáltasd magad!
Akkor se, ha mindenért téged vádolnak.
Bűntetnek, bármit teszel, s könnyeidbe feledkezel.
Csak mosolyogj, nevess! Ennél rosszabb, úgysem lehet!
Más, vajon a helyemben összetörne?
Nincs annál rosszabb, mikor jogtalanul vádolnak!
Vádolnak, hiába mondod, hogy ártatlan vagy!
S az élet minden apró örömétől is megfosztva,
S a sötét szobád sarkában gubbasztva
Érzed, hogy szíved a kín szorosan markolja.
Üvöltenél, de sorsodat ez nem változtatja.
Egyedül, kirekesztve, magányosan, csendben.
De még ilyenkor is, büszkén állj fel!
Fejed megemelve, büszkén húzd ki magad!
Üvölts egyet, majd nevess, hogy lásd erős vagy!
Erős vagy, s egyre erősebb és erősebb!
Mert a fal, amit lerombolnak, még erősebb.
Tudom, mert én is mindíg felállok, hiába fáj!
Mert a rövid életet depressziósan leélni kár!
Úgyhogy csak ne sajnáltasd magad!
Akkor se, ha mindenért téged vádolnak.
Bűntetnek, bármit teszel, s könnyeidbe feledkezel.
Csak mosolyogj, nevess! Ennél rosszabb, úgysem lehet!
VÁRTAM A REMÉNYT
Távol a hazámtól, hol bölcsőm ringott;
Hol a madársereg szép dala hívott
Ahol bátor volt a nép, s ez nagy erény
Ettől messze nem jut nekem a remény.
Ó Remény! most, hogy annyi mindent láttam,
Hazugság, titkok, árulás! csak vártam.
Vártam, vártam rád Remény, hogy eljössz
De nem jöttél el, Remény! S mi jött előbb?
Csalódás, fájdalom! azt hiszem, látom.
Látom már a véres háborút, látom.
Erről szólnak szomorú dalok, hallod?
Hallod Remény? nem hallod kiáltásom.
Kérlek, gyere! Most van rád szűkség Remény!
Most, vagy azt hiszed, ennyi nem volt elég?
Hitetlenség, csalódás? elég, nem kell!
Most végre itt vagy velem, csak el ne menj!
Hol a madársereg szép dala hívott
Ahol bátor volt a nép, s ez nagy erény
Ettől messze nem jut nekem a remény.
Ó Remény! most, hogy annyi mindent láttam,
Hazugság, titkok, árulás! csak vártam.
Vártam, vártam rád Remény, hogy eljössz
De nem jöttél el, Remény! S mi jött előbb?
Csalódás, fájdalom! azt hiszem, látom.
Látom már a véres háborút, látom.
Erről szólnak szomorú dalok, hallod?
Hallod Remény? nem hallod kiáltásom.
Kérlek, gyere! Most van rád szűkség Remény!
Most, vagy azt hiszed, ennyi nem volt elég?
Hitetlenség, csalódás? elég, nem kell!
Most végre itt vagy velem, csak el ne menj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése