TÚL KÉSŐ
Hazaérve az üres lakásba, ledobtam a táskámat, és fáradtan vetettem le magam a kanapéra. Elgyengült, fájó kezemmel a csipogó telefonom után nyúltam. SMS-em jött Jennytől.
,,Richárd! Tudod, hogy szeretlek, de azt hiszem, köztünk már vége. Sajnálom, de nem érzem magam elég fontosnak a számodra. Vége. Végleg.”
Teljes erőmből vágtam a földhöz a telefont. Még Ő is… Nem lehet igaz! A fenébe! Az egyetlen ember, aki még tartotta bennem a lelket, most még ő is elhagyott! Egyedül maradtam. Teljesen egyedül ebben a kibaszott, rohadék életben, aminek Jenny nélkül már tényleg semmi értelme!
Dühösen, könnyek borította szemeimmel néztem bele a tükörbe. A seb a homlokomon még mindig ugyanolyan frissnek látszik, mintha ma szereztem volna. Két éve kaptam, amiért ,,kikezdtem” Jeremy barátnőjével, Barbaraval, pedig nem történt semmi, csak elesett, én meg felsegítettem. Azóta Jeremy a riválisának tekint, és naponta megfizetek azért a percért. És ha már ő utál, az egész iskolát ellenségemnek kell tekintenem. Soha nem értettem, miért csatlakozik mindenki ugyanahhoz, miért értenek egyet vele. És szép lassan az egész olyan elven kezdett működni, hogy ,,ha már mindenki, akkor én is”. Aztán el is felejtődött a kiváltó ok, már csak puszta szórakozásból aláznak meg, és vernek össze. Hisz tényleg kurva vicces!
De Jenny mellettem volt egész idő alatt. Próbáltam ezt eltitkolni előle. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam, így nem tudott semmiről. A sebekre azt mondtam, hogy leestem a lépcsőn, és hasonlók.
Át akartam iratkozni abba a középiskolába, ahová Jenny is jár, de a szülők is kellenek az átiratkozáshoz. De a szüleim már rég lemondtak rólam. Sosincsenek itthon, és ha haza is jönnek néha külföldről, akkor sem foglalkoznak velem. A munka az munka, megértem, de a fiuk vagyok akkor is, az ég szerelmére!
Az egész testem kék-zöld foltok díszítették, de nem ezek a sebek fájnak a legjobban. A lelki fájdalom bennem ezerszer erősebb, mint a fizikai. Halálosan kínoz, már tényleg összetörtem. Soha nem ér véget, sőt csak rosszabb és fájdalmasabb az életnek nevezett lidércnyomás. Jenny volt az életem egyetlen értelme, de nélküle… Nélküle már senki vagyok és minden célomat elvesztettem. Ha Ő nincs, ki fog megmenteni saját magamtól!?
Újra összeszereltem a telefont, hogy ismét elolvashassam Jenny SMS-ét. Jött még egy üzenet. Jeremy küldte.
,,Mit szólsz hozzá?”
Megnyitottam a csatolt képet. Jenny egy másik sráccal smárolt. Szóval megcsal… Szóval csak ennyi voltam neki!? De Jeremy honnan tud Jennyről? Csak nem…
Egy fájdalmas ordítással hajítottam el ismét a telefont, majd a maradék erőmből a falba csaptam. Nem akarom ezt tovább! Vége! Soha nem sírtam még olyan keservesen, mint most. Még soha nem fájt ennyire semmi! A kín belülről falja fel a lelkem, hogy aztán ne maradjon belőle semmi. Hát gratulálok, megöltetek…
A gyógyszeres dobozból kivettem az összes tablettát. Szerencsére volt még itthon egy üveg vörösbor, azzal vettem be őket. Leültem a földre a falnak támaszkodva, és lehunytam a szemeimet. Ti öltetek meg…
…Egy kórházban ébredtem rengeteg síró csecsemő között. De…Hogyan…? És miért? Egy nővér fogott a karjában, és vitt egy kórterembe, ahol egy nő feküdt kimerülten, de mégis boldogan. Szép nő, göndör, szőkés haja a vállára omlott amint felült és a kezébe vett. Ismerős volt.
-Richárd Madwin, az én gyönyörű kisfiam! – nézett a szemembe a nő, majd magához ölelt. Békét és nyugalmat éreztem a karjai között.
-Valóban gyönyörű kisgyermek, Mrs. Madwin. – értett egyet a nővér
-Szólítson nyugodtan Sylvianak. – szólt büszkén és kedvesen a nő
Sylvia… Az a Sylvia… Tényleg Ő lenne?
-Sylvia. És miért pont Richárdnak nevezte el a fiát? - kérdezte mosolyogva a nővér
-Tudja… 17 éves koromban a középiskolában volt egy srác. Egy félreértés miatt naponta megalázták. Én láttam rajta, hogy nagyon fáj neki és mindenáron segíteni akartam. Végig mellette álltam és beleszerettem, de volt barátnője, így soha nem mondtam el neki. Nem akartam még ezzel is terhelni. Aggódtam érte. Esténként fel szoktam hívni, hogy megbizonyosodjak jóléte felől, de… egy nap nem vette fel a telefont. A legrosszabb jutott eszembe, és azonnal a házához siettem, reménykedve, hogy a barátnőjével van, vagy csak lemerült a telefonja. A lakása tárva-nyitva volt, ő pedig egy falnak támaszkodva aludt. Legalábbis reménykedtem benne. De a vérvörös bor áztatta tabletták a földön nem erről tettek tanúbizonyságot. Leguggoltam a falfehér testhez és a kezét szorongattam. Kétségbeesetten zokogva ordítottam neki, hogy ébredjen fel, hogy szeretem, és hogy ne adja fel. Nem akartam elfogadni, hogy meghalt. Szoros öleléssel bújtam oda hideg testéhez. Azóta sem éreztem akkora fájdalmat, mint akkor. Senkinek nem kívánom, hogy ezt kelljen átélnie: örökre elveszíteni azt a személyt, akit a legjobban szeret a világon. Mit nem adnék, hogy a karjaimban tarthassam még egyszer, hogy újra nevetni lássam! – mondta fájdalmasan Sylvia
-Sajnálom. – szólt együttérzően a nővér
-Tizenkét év telt el, szeretem a férjem, de még mindig fáj. Neki kellett meghalnia, hogy megtanuljam, hogyan kell élni. De bár itt lenne most velem! Nem Richárd hibája volt… Megölték…
Megöltek. Istenem, bár kinyitottam volna a szemem! Sylvia végig ott volt velem! Sylvia szeretett, számíthattam rá, csak túl vak voltam, hogy észrevegyem. Hogy okozhattam neki annyi fájdalmat!? Az én hibám, ki kellett volna tartanom! Sylvia… Bocsáss meg! Hogy nem vettem észre!? Ő mindenről tudott, mégis szeretett. Őszinte lehettem vele de én csak hazug mosolyt erőltettem az arcomra Jennyért. De Sylvia… Talán… Azt hiszem, én is szerettem. De túl késő! Elvakított a fájdalom és legyőzött, pedig a gyógyír végig mellettem volt: Sylvia…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése