Bizalom

Bizalom..mit is jelent? Megéri bízni, hogy aztán csalódjunk? Mit jelent megbízni valakiben? Egyáltalán, miért bízík meg valakiben az ember?

Alice nem bízik az emberekben, sőt, egyenesen gyűlöli őket fájdalmas múltja miatt.Ráadásul hiába került másik iskolába,minden nap el kell viselnie, hogy gúny és nevetség tárgyává válik másságából kifolyólag. Egyetlen barátja Whisky, egy fekete kölyökcica, akivel esténként szokott találkozni egy csodaszép, elhagyatott helyen a város szélén.Ám egyszer találkozott egy sráccal, aki meglátta a lányban a félelmet és a fájdalmat, és megtanította újra bízni az emberekben. Megmutatta a lánynak, hogy szeretni nem rossz, és igen, néha fájdalmas, de megéri. Csak fel kell állni,és bízni legalább önmagunkban.A barátság örömét, majd a szerelem szépségét adja a lánynak, akinek a gyűlölete az emberek iránt lassan szertefoszlik. 

Műfaj: dráma, filozófia, iskolai, romantikus, pszichológia,

Ajánlott korhatár: 16+

1.FEJEZET - EZÉRT GYŰLÖLÖM AZ EMBEREKET

  -Alice! Alice, halkítsd le ezt a förtelmes zajt! Alice!

  Ezt anyám kiabálta a szobám ajtaja felé közeledve. Zöldes szemei mérgesen csillogtak. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és egy kicsit még hangosítottam a zenén, mire anyám megragadta a kezem, és lerántott az ágyamról. A földre estem, akárcsak a félkész rajzom és a ceruzáim. Anyám pedig parancsoló kézmozdulattal mutatott a hifire, és kiabált valamit, amit szerencsére nem értettem. Nem is voltam rá kíváncsi. Egyáltalán nem érdekelt. Tudom, hogy utál, és én is utálom őt. Már alig várom, hogy jövőre betöltsem a tizennyolcat, és eltűnjek mellőle. Tudom, hogy ő is ezt szeretné. Sokszor elszöktem már, egyszerűen nem vagyok képes elviselni ezt a nőt!

  Aztán arra lettem figyelmes, hogy a zene lehalkul, és már alig hallok pár hangot a dallamból.

  -Alice! Hányszor megmondtam már, hogy senki nem kíváncsi erre az elmebeteg zenére?! Miért nem tudsz olyan zenét hallgatni, amilyet a többi korodbeli? –kiabálta idegesen, és halálos pillantásokat vetett rám.

  -Én aztán nem tehetek róla, hogy szar ízlése van az emberek többségének! Meg amúgy sem érdekel hogy mit hallgatnak a többiek. Ha nekik a nyávogás tetszik, akkor hallgassák azt.

  -Alice! Mindenki a te zenédet hallgatja, mert embertelenül hangos! –felelte idegesen

  -Örüljenek neki, hogy megmutatom, hogy mi a jó zene! –vetettem oda a mondandómat, anyám pedig idegesen forgatta a fejét.

  -Tudod mit? Azt hallgatsz amit akarsz, azt csinálsz, amit akarsz. Engem nem érdekelsz! Betelt a pohár, már nem vagyok képes ezt elviselni. Hallgasd ezt a szart, csak én ne halljam többet! Holnap pedig beiratkozol az új iskoládba, és végeztem. –ment ki dühösen a szobámból. Az utolsó szónál a hangja sírósan remegett.

  Végre egyedül! Bekapcsoltam a hifit, de most nem hallgattam olyan hangosan a zenét. Nem voltam kíváncsi egy hegyi beszédre anyámtól, hogy milyen beteg zenét hallgatok. De nekem ez a zene. A vad gitár szólók, a dob ütésének hangos ritmusa, és a tiszta éneket megszakító hörgés. Ahh, isteni!

  De holnap tényleg be kell iratkoznom a suliba. Gyűlölök emberek között lenni! Gyűlölöm az embereket! Aljas, hitvány, önző lények. És ha megbízol bennük, előbb kihasználnak, majd elárulnak, és örömmel nézik, ahogy szenvedsz. Ha nem vagy olyan, mint ők, akkor pedig rossz ember vagy, egy semmire kellő. Csak magukra gondolnak, a másik pedig nem is érdekli őket. Csak úgy csinálnak, mintha kedves, törődő lények lennének, pusztán azért, hogy a többi emberben jó benyomást keltsenek. Egyszerűen szánalmas! Önző, hatalomra vágyó,szánalmas teremtmények. Ezért utálom magamat is. Nem tudok többet bízni az emberekben. Semmi értelme, csak magam alatt vágnám a fát. Megkeményítettem a szívem, és így elég erősnek érzem magam. Ha pedig az a páncél megreped, a zene összekovácsolja nekem, és újra erősnek érzem magam.

  Visszaültem az ágyamra, és folytattam a rajzom. Alig másfél óra alatt elkészült. Szerintem pofás kis koponya lett. Elpakoltam a cuccom, majd az órámra néztem. Fél hét. Elkezdett sötétedni. Végre! Utálom a napfényt! A Holdat sokkal szebbnek találom, és este nem ég ki a retinám, ha kimegyek. Otthon lenni is utáltam. Zsebre tettem pár dollárt, a telefonom, és a fülhallgatóm, majd elindultam a külváros felé.

  Messze volt a házunktól, és kevesen laktak arra. Van ott egy kis folyócska, aminek nem tudom a nevét. Egy híd áll a folyó felett, ami csodálatosan tükröződött naplementekor a víz felszínén. A túlsó parton egy hatalmas fa magasodik. Egyik ágán egy hinta lóg, amibe néha belekap a szél, és játszik vele, akár egy kisgyerek.  Vadvirágok szegélyezik a vízpartot. Csodálatos egy hely. Nem csoda, hogy az emberek nem járnak ide. De nem is baj, csak elrondítanák. Úgyse ismerik fel a szépséget, túl önzőek. Még valami betontömböt akarnának építeni, mert az hasznot hoz. A fenét!

  Szép lassan sétáltam az utcán. A boltban vettem egy konzerv macskakaját, chipset, meg kólát. Aztán folytattam az utam az egyetlen olyan hely felé, amit szeretek. Az utolsó utcában sétáltam, mikor meghallottam a jól ismert hangot. Észrevett. Tudtam, hogy követ, bár finom, halk lépteit nem hallottam. Nem akartam megfordulni, vagy megállni, nehogy elijesszem.

  Szép lassan oda értem a folyóhoz. A hídon megálltam, letettem az átlátszó szatyrot, és gyönyörködtem a Hold és a csillagok szépségében. A követő mögöttem volt. Kíváncsian kezdte nézegetni a szatyor tartalmát, majd halkan nyávogni kezdett. Lehajoltam hozzá, és megsimogattam a cicát. Minden éjjel követett ide. Nem tudom, hogy van-e gazdája, de ha már ilyen sokat van velem, elneveztem Whiskynek. Még kölyök kandúr. Fekete, selymes szőre van, és élesen csillogó zöld szeme. Nagyon megszerettem a kis dögöt. Ismét felvettem a szatyrot, és leültem a nagy fa alá. Whisky pedig már türelmetlenül várta, hogy adjak neki kaját, és játsszak vele. Kibontottam a konzervet, és a nyávogó szőrcsomó elé tettem. Azonnal hozzálátott a vacsorának. Elmosolyodtam.

  Elővettem a telefonom, és a fülhallgatóm. Nekem nincs IPhone-om, egy sima egyszerű telefonom van. Zenét lehet rajta hallgatni, ha rámentem akkor animét is tudok nézni, szóval nekem megfelel. Nem is telne jobb telefonra, de nem zavar. Az egyik fülest dugtam csak a fülembe, és elindítottam a zenét. Megbontottam a chipset, és néztem ahogy a macsek eszi a kajáját. Irigyeltem őt. Irigyeltem a szabadságát. A macska megengedi hogy simogasd, hogy gondoskodj róla, de birtokolni nem birtokolhatja senki. Ha szeret, azt nem hálából, vagy kötelességből, esetleg érdekből teszi. Nem árulja el a bajtársát, de nem fél a magánytól sem. Szánalmas, hogy azt nevezik emberségnek, ahogy az állatok viselkednek! Szerintem az állatok csodálatra méltóbbak, mint az emberek.

  Whisky végzett az evéssel, és finoman odadörgölőzött hozzám. Dorombolni kezdett, amikor az ölembe vettem. Nagy szemeivel ártatlanul nézett rám, majd mancsával egy fekete hajtincsem után kapott. Letettem a macskát a fűbe, majd egy letépett, hosszú szárú virágot vezettem az orra előtt. Whisky érdeklődve figyelte a virágot, majd utána kapott. Ismét lesben állt, majd utána rohant. Elkapta, és rágcsálni kezdte a virágot. Aranyos volt, ahogy a földön fetrengve birkózik vele.

  Beleittam a kólámba, és hintázni kezdtem. Egyszerűen imádtam hintázni, kiskorom óta. Itt lenni Whiskyvel talán a legjobb az életemben. A hintán pedig úgy érzem magam, mintha megint egy kislány lennék, mindenféle felelősség nélkül.

  Egyre sötétebb lett, Whiskynek csak a két zöld szeme világított a sötétben. Holnap már hajnali nyolcra a suliban kell lennem, szóval a szemetet visszatettem a szatyorba, és elindultam haza. Whisky követett egy darabig, aztán már nem éreztem jelenlétét. Az utca mentén halványan világítottak a lámpák. A bolt előtti kukába kidobtam a szemetet. Fél egy van. Tovább sétáltam a halvány lámpafény alatt. Csak néha szaladt el mellettem egy-egy autó.  

  -Mi van kislány, eltévedtél? –kérdezte egy korombeli, srác. Messziről bűzlött az alkoholtól.

  Majd megjelent mögötte egy másik fiú, kezében egy vodkás üveget tartva. Az elsőtől magasabb volt, és közel sem tűnt olyan részegnek, mint a másik.

  -Nem szerencsés egy ilyen szép lánynak este egyedül mászkálnia. -szólt ismét az alacsonyabb, és elindult felém.

  Hátrálni kezdtem. Rossz előérzetem van.

  -Jack, mire készülsz?-ragadta meg a karját a második srác.

  Talán el kéne futnom, ha nem akarok bajba keveredni. Hátráltam még pár lépést, és el akartam szaladni, de ekkor Jack megragadta a karom, és magához rántott. Megijedtem, és felsikítottam. Jack a másik srác felé fordított, aki elindult felénk.

  -Jack, engedd el a lányt!-szólt határozottan a srác

  -Ugyan Ben! Igyál még egy kicsit, és akkor te se akarod futni hagyni. -mondta Jack, közben a kezét egyre lejjebb csúsztatta a derekamon.

  Ekkor éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem. Hevesen kezdtem kapálózni, és a lábába rúgtam, amilyen erősen csak tudtam. Ben egy hirtelen mozdulattal kirántott Jack szorításából, miközben a másik kezével ellökte a srácot. Jack a földre zuhant

  -Szerintem fuss! –szólt Ben felém furdulva

  Nem mondtam semmit, csak bólintottam és futni kezdtem. Éreztem, ahogy az arcomon egy könnycsepp gördül végig. Annyira rohantam, hogy alig kaptam levegőt. Mire a házunk elé értem, azt hittem megfulladok. Teljes szívemből gyűlölöm az embereket!

  Hosszú perceket töltöttem a zuhany alatt állva. Azt hiszem, végre megnyugodtam. Maxra tekertem a hangerőt a fülesemen, és lefeküdtem aludni. Annyira elegem van az emberekből! Félek tőlük, megvetem és gyűlölöm őket! Testileg, vagy lelkileg, de valahogy mindig megtalálják a módját, hogy bántsanak másokat. Most csak szerencsém volt. Nem is akarok belegondolni, hogy az a Jack miket művelt volna velem… Csak rágondolni is szörnyű…

  Ismét éreztem, hogy könnyek törnek elő a szemeimből. Félek…Soha nem akarok emberek közé menni…Egyedül akarok lenni…

2.FEJEZET - NEM AKAROK ISKOLÁBA MENNI!

  A nap erősen sütött az égen. Fényes sugara az arcomra vetődött, és megvilágította a szobát. Ez a nap is rosszul kezdődik! És még milyen rossz lesz! Legszívesebben úgy csinálnék, mint hat évesen, amikor nem akartam iskolába menni, és hisztiznék, meg valamilyen betegséget színlelnék. De semmi értelme. Úgysem menekülhetek örökké, de nem fogok rendesen bejárni a suliba. Ezt a napot túl kell élnem, aztán veszek valami piát.

  Szakadt, fekete farmert vettem fel, és egy Bring Me The Horizon-os pólót. Felkaptam a táskámat, és komótosan ballagtam lefelé a lépcsőn. Mikor kiértem az utcára, elkezdtem zenét hallgatni. Olyan lassan mentem, amilyen lassan csak tudtam, de még így is, túl hamar értem az iskolához. Beléptem a kapun, és éreztem hogy megremegett a lábam. Minden megtett lépéssel hevesebben kezdett verni a szívem. Legszívesebben elfutottam volna. Gyűlölöm az embereket, és itt diákok sokasága gyülekezik az udvaron. Rettegtem.

  A főbejárat felé siettem. Ha ennyien vannak az udvaron, bizonyára az épület üres. De tévedtem. Legalább fele annyian voltak a folyosón, mint az udvaron.  Aztán egy ódivatú, barna zakós, és piros nyakkendős férfit pillantottam meg. Feje tetején alig volt már ősz haj, kezében mappákat cipelt. Követtem, mert volt egy olyan sejtésem, hogy az igazgatói iroda felé megy. A férfi észrevette, hogy valaki követi, és hátrafordult. Lenéző pillantásokkal mért fel, majd elmosolyodott. Nem volt őszinte a mosolya. Ez amolyan kötelesség mosoly, amit gyűlöltem. Nem mosolyogtam vissza rá.

  -Jó napot, kishölgy! - szólt a férfi - Új diák itt?

  Bólintottam. A férfi megköszörülte a torkát, jelezve, hogy meg kéne szólalnom.

  -Értem. Szeretne valamit? –kérdezte, mikor tudomásul vette, hogy nem fogok mondani semmit

  -A beiratkozás… -kezdtem halkan, majd erőt vettem magamon, és bátrabb hangon folytattam –Még alá kell írnom egy papírt, hogy ebbe a suliba járok. Meg tudná mutatni, merre találom az irodát, ahol elintézhetném?

  -Persze. Kövessen! –mondta, és elindult.

  Kis idő múlva egy kis iroda szerű helyiség elé értünk. A férfi kinyitotta a kulcsra zárt ajtót, lepakolt az íróasztalra, és a papírok között kezdett keresgélni.

  -Meg is van. Itt írja alá, kérem! – mutatott a lap alján elhelyezkedő pontsorra.

  Aláírtam a papírt, ő pedig egy kulcsot adott a kezembe.

  -A szekrénye kulcsa. A folyosó végén találja. -mondta

  Elvettem a kulcsot, és megköszöntem a segítséget, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kimentem a szűk helyiségből. Bármerre néztem, velem egykorúakat láttam, kis csoportokba rendeződve beszélgetni. Hisztis plázacicák, ecset fejű pávák, stréberek, jól öltözött ficsúrok mindenfelé. A méregdrága magas sarkúk kopogását elnyomta a hangos hahotázás, az anyázó rap, és a beszélgetések hangja. A folyosó végére rohantam, de még ott is nagy volt a tömeg. Legszívesebben elfutottam volna. Teljes szívemből gyűlölöm az embereket! Már a közelségüktől is rosszul vagyok. Annyira szánalmas természetük van, amit egyszerűen képtelen vagyok elviselni.

  A falnak dőltem, és csak álltam ott, várva, hogy egyszer eltűnik a tömeg, és végre egyedül leszek. De nem így történt. Sőt, sokkal rosszabb! Egyre többen tolongtak az épület folyosóján, hogy aztán az egyik teremben helyet foglalhassanak. Az ajtónál lökdösődni kezdtek, mintha érne valamit. Nem értem őket, de nem is akarom.

  -Te meg honnan jöttél?! Mik ezek a szakadt ruhák?! -nézett végig egy tömény rózsaszín csaj.

  Megint kezdődik. Minek kell a másikkal foglalkozni?! Nem bírja ki, hogy megtartsa magának a véleményét?! Csak azért csinálja, hogy  rosszul érezzem magam. De ez már így is megtörtént, semmi szűkség arra, hogy ez a szőke, miniszoknyás tini ribi becsméreljen. Maradok a régi módszeremnél, és bunkó leszek, ha már egyszer ő is az velem.

  -A jó ízlés világából jöttem. Gondolom neked ez semmit sem mond. -feleltem

  -Még hogy a jó ízlés világából! – nevetett fel – Tudod, ha ki akarsz nézni valahogy, olvass divat magazint, mert ha csak rád nézek, már hányingerem van.

  -Tudod, nekem van saját stílusom, és nem fogok undorító kurvás ruhákban járni, mint egyesek. –vágtam vissza, és ártatlanul pillantgattam sötétbarna szemeimmel

  -Na, ezt most fejezd be! Kezdjük ott, hogy te egy kis senki vagy, és örökre az is maradsz! És milyen jogon mersz te kritizálni ENGEM?! Ez a ruha egy vagyonba kerül, annyiba, amennyiről te még csak álmodni sem mersz. Mondjuk látszik is rajtad, hogy nemigen jársz vásárolni, nézz már tükörbe! Fogadjunk még nem is volt egy olyan ruhád se, ami nem agyonhasználtan lett volna adományozva neked.-mondta mérgesen

  -Azt mondod, hogy ezért a vacak, ”minél többet mutatok a testemből” hányadék ruháért még képes voltál pénzt kiadni?! Azt hiszem, az emberiség megérett a pusztulásra. –feleltem olyan ártatlan hangon, amilyet csak ki tudtam csikarni magamból.

  Utáltam, amikor ezek a stílus nélküli egyedek kritizálnak másokat. Felvágnak, nagyobbnak hiszik magukat másoknál, pedig ugyanolyan szánalmasak, mint a többi. Persze, ha már a lelkük romlott, legalább a testük legyen szép. Chh! Szégyen! Szerintem egyenesen undorító, amit ezek művelnek. Bár mit is várhatnék tőlük?!

  -Én legalább jól nézek ki! – mondta a rózsaszín csajszi, és  emelt fővel elballagott előttem

  Végre! Szerencsére nem élvezhetem tovább a plázacica ”kellemes” társaságát. Elővettem az órarendem, miszerint az ”A”teremben lesz matek órám. Lassan indultam el egy terem felé, majd a többi ajtót kezdtem el nézegetni. Megtaláltam a termet, és a lökdösődő sor végére álltam.

  Beléptem az ajtón. Szörnyű érzés volt átlépni a küszöböt. Legalább negyven pad volt a teremben, mind egy személyes, rozoga, és tele volt firkálva.  Sokáig kerestem egy üres helyet, végül leghátul az ablak mellett találtam egyet. Helyet foglaltam, bámultam ki az ablakon, és erősen fontolgattam, hogy kiugrok rajta.

  Az előttem lévő padnál állva beszélgetett pár diák. Mindegyik úgy csinált, mintha érdekelte volna, hogy mit mond a másik. Én csak továbbra is néztem ki az ablakon, amikor egy ismerős hangot hallottam. Odanéztem, mert nem tudtam arcot csatolni a hanghoz. Először nem ismertem meg, aztán eszembe jutott. Ez az a srác estéről, az a Ben. Kicsit hosszabb, világosbarna haja az arcába lógott. Hirtelen elfogott a félelem. Ha még egyszer látnom kell a másik srácot, azt nem hiszem, hogy kibírom! Gyorsan körbe néztem, de szerencsére Jacket nem láttam. Megnyugodtam egy kicsit.

  Elővettem a matek cuccom, meg a rajz füzetem, és firkálgatni kezdtem. Nem tartom magam ügyes rajzosnak, de általában megnyugtat. Ahogy az órarendemet nézegettem, nagyrészt ebben a teremben lesznek óráim, legalábbis ha bejövök. Szép lassan mindenki a helyére ült. Ben helye pont előttem van. De nem is érdekel. Csak minél előbb szabadulni akartam az iskolából, de nagyon lassan telt az idő. Csak firkálgattam a füzetembe. Szinte nem is vettem észre, hogy a tanár bejött megtartani az órát. Nem is figyeltem, csak leírtam a füzetbe ami a táblán volt, bámultam ki az ablakon, és firkáltam a vázlatfüzetembe. Azt se vettem észre, amikor kicsengettek, csak arra lettem figyelmes, hogy mindenki feláll, és az ajtó felé veszi az irányt. Felálltam, és elpakoltam a felszerelésemet.

  -Hé, nem te vagy az a lány estéről?-kérdezte Ben, és megérintette a felkarom, hogy tudassa velem, hogy hozzám beszél. Hátráltam egy lépést.

  -De igen.-feleltem egy természetes hangon, Ben pedig elmosolyodott, amit én nem viszonoztam

  -Új vagy itt?-még mindig mosolygott.

  -Aha -mondtam unottan. Minek van ez itt?!

  -Értem. Amúgy Ben vagyok. Téged hogy hívnak?

  -Ne tegyél úgy, mintha érdekelne! Úgyse a nevemen fogsz szólítani, akkor meg minek?

  -Ha nem érdekelne, akkor nem kérdeztem volna meg. Mi a neved? – őszintének látszó pillantásokat vetett rám sötét szemeivel.

  -…Alice. De most már békén hagysz?!

  -Miért vagy ilyen ellenséges velem?-kérdezte

  -Mert csak. –mondtam, és elindultam az ajtó felé, de Ben megragadta a karom

  -Ez nem volt válasz. -kirántottam a karom a tenyeréből

  -Ne érj hozzám! -és kirohantam a teremből.

  Annyira gyűlölöm! Minek kell megjátszania, hogy érdekli bármi is?! Nyilvánvaló, hogy nem érdekli. Csak jobb színben akarja magát feltűntetni. Az ember érdek nélkül nem kedves, túl önző ahhoz. De engem ne használjon fel senki! Nem leszek senki eszköze sem, hogy neki kényelmesebb legyen! És hozzám ért…kétszer is…Utálom, ha hozzám érnek! Az érintés csak fájdalmat okoz! A durva, barátságtalan érintés fizikai fájdalmat okoz. A kedves, barátságos, vagy bizalmas érintés a kötődést eredményezi, de nem szabad senkihez sem kötődni! Úgyis eldobnak, amint nem vagy elég alkalmas eszköz, hogy továbbra is kényelmessé tedd az életét. Ezért utálom annyira, ha hozzám érnek. Úgyis csak fájdalom és szenvedés a vége…

3. FEJEZET - CSAK MERT MÁS VAGYOK

  A folyosó végére rohantam. Megláttam a szekrényem, és háttal nekidőlve ültem le a földre. Hangos zaj uralkodott a folyosón. Mindenki egyik teremből a másikba sietett ügyet sem vetve másokra. Hiányzik Whisky. Hiányzik, hogy a halvány holdfény átöleljen. Hiányzik, hogy zenét hallgatva játsszak Whiskyvel. Máris hiányzik. A hátam közepére sem kívánom ezt a helyet!

  Az idő fájdalmasan lassan telt. Őszintén szólva nem is tudom, hogy miért nem szökök ki és lógom el a napot. És az évet. Mert ezt tenném. A szívem szorul, mikor azt látom, hogy az emberek arcára gúnyos mosoly terül, és büszkeség tölti el őket, amikor megalázzák társaikat.

  -Hé, te ribanc! – állt meg velem szemben egy, az előbbihez hasonló, szőke  plázacica. Kék, csillámos, mélyen dekoltált felsőbe, és fehér miniszoknyába öltözött. -Vedd le a szemed az én Benemről! Láttam, hogy beszéltél vele. Eszedbe ne jusson legyeskedni előtte! - kiáltozott csípőre tett kézzel. Szőke haja ide-oda himbálózott, ahogy a fejét rángatta.

  -Ki itt a ribanc?! Hallod, eszembe nem jutna Benhez közeledni! Bár, jogosan aggodalmaskodsz, mert téged nem lehet könnyű hosszú távon elviselni! - mondtam idegesen a szőkének.

  -Sajnálom, nem kellett volna emiatt rád törnöm, hisz te még a kutyának sem kellesz. - mondta együtt érző hangon, mire a középső ujjamat mutattam neki, erre a hangja dühössé vált - Nálad nagyobb tahót még nem láttam! És hogy nézel már ki?! Ne is álmodj róla, hogy valaha is lesz olyan, aki szeret! Szerintem nem is volt, vagy tévedek?

  -Szeretni? Fel kell hogy világísítsalak. Az ember… - kezdtem, de mintha lándzsát szúrtak volna a mellkasomba, így elakadtam a mondandómban. Vettem egy mély levegőt. Érzem, hogy könnyek szöktek a szemeimbe. Lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a hajam eltakarja a könnyektől nedves arcom. -Az ember nem képes önzetlenül szeretni… -mondtam halkan

  -Ne magadból indulj ki! És ne akarj kioktatni olyan dolgokról, amiket te nem ismersz! -mondta magabiztosan. A sipítozása miatt kisebb tömeg gyűlt körénk.

  -Claudia, nem látod, hogy sír?! - szólt egy lány a tömegből a szőkére.

  Nem néztem rá, de tudom, érzem, hogy diadalittas képpel büszkeség tölti el a szívét.

  -Sírsz? kérdezte kárörvendve, majd felnevetett.

  Kinevetett. És utána egyre több felől hallottam a gúnyos kacaj szánalmas hangját.

  -Az új lány egy depressziós csöves! - nevette valamelyik srác a tömegből.

  -Menj, és vágd fel az ereid, emós geci! – mondta egy másik hang

  -Öld meg magad! Egy patkánnyal kevesebb. -kiabálta egy másik lány, Claudia pedig csak nevetett.

  Nem bírom tovább! Fogtam a táskám, és gyorsan felálltam, majd áttörni próbáltam a tömegen, de egy páva hátra lökött.

   Szánalmas emberiség! Mind egyformák, de nekem más a stílusom, szóval bántani kell. Ami más, az rossz, ítélkeznek, pedig nem is ismernek. Legszívesebben felképelném ezt a libát, de akkor az összes engem fog verni. Másik oldalt próbáltam kijutni a tömegből, de megint hátra löktek.

  -Hadd menjen! Lehet felakasztja magát. -mondta Claudia nagyvonalúan, mire a tömeg hátrébb lépett.

  Úgy látszik, ez a Claudia valami nagymenő főnök, mert az összes hülye birka követi az utasításait. Elindultam megint, hogy kijussak a tömegből. Elálltak az utamból, de lökdösni kezdtek, emiatt sokáig tartott, míg kiértem. Persze, hogy valamelyik kigáncsolt! A  földre zuhantam, mire újra nevetni kezdtek. Sietve felálltam, és futni kezdtem. Berohantam a WC-be.

  Belenéztem a csap feletti koszos tükörbe. Szánalmasan nézek ki! Hideg vízzel megmostam az arcom, és hallottam a csengő hangját. Nem érdekel. A falnál leültem, felhúztam és átkaroltam a lábaim. Azt hiszem, ennyi bőven elég volt a mai napból! Az emberek elítélik azt ami más. Miért kell mindenkinek ugyan olyannak lennie, mint ők?! Miért követnek, és utánoznak másokat?! És ezekben kéne bízni?! Ezek állítják, hogy tiszta szívből szeretnek valakit?! Ezeket kéne szeretni?! Szeretni… Badarság! A ember még erre sem képes!

  Már látom előre, sokszor fognak még megalázni. Csak nem tudom, meddig bízom még lelkileg… Whisky, a zene, és a titkos helyem a folyónál. Ennyi öröm van az életemben, akkor meg mi értelme élni?! Benne bízom egyedül, abban a nyávogó szőrcsomóban. Barátként tekintek rá, és bízom benne, pedig nem is tud beszélni. Talán jobb is. Sokszor meséltem már a cicának. A múltamról. Hogy miért nem bízom senkiben. Mindent elmondtam neki. Sosem felejtem el, mikor az emlékek újra felelevenedtek bennem, és már csak a mesélés is olyan fájdalmas volt, mintha újraéltem volna az egészet. De utána annyira megkönnyebbültem, és olyan jó érzés volt, hogy valakinek kiönthettem a lelkem!

  Olyan árvának érzem magam! Olyan magányosnak, és meg nem értettnek. Az évek során hozzá kellett volna szoknom, de még mindig fájdalmas ez az egész.

  Lassan felálltam, és kisétáltam az épületből. Szerencsére mindenki órán volt. Elég sok időt töltöttem a WC-ben, persze ilyenkor rohan az idő! Tiszta köcsögség! Szerintem veszek valami piát a boltban, aztán lemegyek a folyóhoz.

  -Hova-hova kisasszony? -kérdezte szigorúan egy sovány, idős nő. Ősz haja kontyba volt felkötve. Sötétzöld, hosszú, elegáns szoknyát viselt. - Magának nem órán kéne lennie?!

  -És magának nem órát kéne tartania?! -kérdeztem vissza

  -Ne szemtelenkedjen kishölgy, mert nagyon megbánja! Jöjjön csak velem az igazgatói irodába! -parancsolta, és határozott léptekkel húzott be magával a karomnál fogva az épületbe.

  A kis irodában leült az igazgatói székbe. Tehát ez a nő az igazgató. Jó, hogy csak most ugrik be!

  -Foglaljon helyet! -mutatott az asztala előtti székre.

  Leültem, de igazságtalanság, hogy nem olyan kényelmes főnöki székbe ültem, mint ő, hanem egy kicsi, kényelmetlen darabon kellett helyet foglalnom!

  -Mi a neve? -kérdezte a nő

  -Alice Morgan - feleltem.

  -Áh, igen. Az új lány. Már az első napot el akarja lógni? Ejnye… Kérem az ellenőrzőjét! -elővettem a táskámból, és odaadtam neki - Igazgatói figyelmeztetésben részesítem, a tanórákról való lógás megkísérlése miatt. - mondta. Igazából leszartam ezt az egészet. Visszaadta az ellenőrzőmet, miután beleírt. -Várja meg az óra végét, már ne menjen be! -mondta, majd elővett egy halom papírt, és tanulmányozni kezdte őket. Felálltam és kimentem.

  Nem lehet igaz! Valahogy csak ki lehet szökni innen! Csak kisebb feltűnést keltve, és a megfelelő időben. A rohadék csengőszóval a diákok robbanásszerűen töltötték meg a folyosót. Megint az ”A” teremben lesz órám. Ahogy elhaladtam a terem előtt, láttam ahogy Ben körül egy csomó csaj kelleti magát neki, köztük Claudia, és a másik rózsaszín plázacica is. Elég népszerű figurák lehetnek.

  Bementem a terembe, és lepakoltam a helyemre. A teremben mindenki Ben köré gyűlt, aki nagyon élvezte, hogy minden figyelem rá terelődik. A rajz füzetem vettem elő, és megint csak firkálgatni kezdtem.

  A padomra egy idegen árnyék vetődött. Felnéztem, hogy most épp ki áll itt, és ki akarja sárba tiporni a büszkeségem.

  -Te nem csatlakozol, - kérdezte vidáman Ben

  Nocsak! Zavarja a Drága EGO-ját, hogy van olyan, aki nem zsongja körül?! Olyan átlátszó ez a kedvességnek csúfolt önző viselkedés!

  -Hagyd Ben! Az a csöves emós csak elrontaná a hangulatot! Ki kíváncsi a síránkozásaira?! – nevetett a rózsaszín csajszi

  -Nem téged kérdeztelek, Rebeca! – szólt rá a srác – Na, Alice? Jössz beszélgetni?

  -Engem nem láttok szívesen. – feleltem

  -Ne hülyéskedj már! – nevetett

  -Nem kell kedvességet színlelned. Nem megyek, és hagyj békén!

  A fiú vállat vont, és visszament a padjához, ahol tovább folytatta a beszélgetést. A tanár érkezésekor mindenki visszaült a helyére. Egész óra alatt folytattam a firkálmányom továbbrajzolását.

  Kicsengetéskor a diákok kisiettek a teremből. Én is kifelé indultam, de valaki a nevemen szólított.

  -Alice! - megálltam, és megfordultam a hang gazdája felé

  -Mit akarsz? -kérdeztem a sráctól, mert persze, hogy megint ő volt.

  -Miért vagy ilyen ellenséges?  

  -És te miért nem hagysz békén?

  -Baj, hogy érdekel?

  -Ben, téged nem érdekel. Az a bajod, hogy míg mindenki körülugrál, engem cseppet sem érdekelsz. És ezt az EGO-d nem bírja elviselni, igaz?

  -NEM! - vágta rá a fiú. Összezavarodott, értetlen arccal nézett, amin elnevettem magam.

  -De igaz, csak még magadnak sem ismered be. - mondtam kicsit vidámabb hangon, amin még én is meglepődtem

  -Honnan veszed? - kérdezte értetlenül

  -Mert mindenki ilyen önző. - mondtam megint komoly hangon, majd hátat fordítottam a srácnak, és elindultam a folyosó felé.

  -Leszállnál Benről?! - Ugrott nekem most Rebeca

  -Ő nem hagy békén engem! –mondtam kissé idegesen

  -Ne hazudj! Láttam, hogy nézel rá.

  -Nem én keresem az ő társaságát! De nem te vagy az első, aki eltilt tőle.

  -Nem értem, mit eszik rajtad. Hisz te egy ocsmány, depressziós paraszt vagy. - gondolkodott hangosan

  -Te meg egy szemét ribanc. -mondtam neki kedvesen

  -Menj a francba! -mondta idegesen, és ellépkedett a drága magas sarkújában.

  Miért vannak oda ezek annyira Benért? Mindegy, ők tudják. Még két órát kell itt kibírnom, aztán végre mehetek innen.

  Lepakoltam hátul a cuccom a ”B” teremben, majd ismét firkálni kezdtem. Ez ilyen rituálé szerű nálam, vagy nem is tudom. De remélem az nem lesz a szertartás része, hogy Ben, vagy egy másik idióta beszélni próbál velem!

  -Mit rajzolsz annyira? - kapta ki a füzetet Claudia a kezemből.

  -Semmi közöd hozzá! – mondtam dühösen, és a székről megemelkedve kaptam a füzet után.

  Claudia lapozgatni kezdte a füzetet. Vissza kell szereznem! Nem akarom, hogy bárki lássa! Senkinek semmi köze hozzá! Úgyis csak kigúnyolni akar. De nem hagyom, hogy ezt a kis örömöt is elvegye tőlem! Tudom, hogy nem nagy dolog, pár amatőr firka, de akkor is! Nekem sokat jelent. Minden kis vonal, amit húztam, az emlékeimet zárja magába. Személyes, és azt akarom, hogy az is maradjon!

  Claudia elindult a füzettel.

  -Hé, nézzétek! Az új csöves csaj ilyeneket rajzol! – mondta gúnyosan, és magasba emelte a füzetet, mire kisebb tömeg gyűlt köré.

  -Add vissza! - kiáltottam neki, és megpróbáltam kivenni a kezéből, de hiába.

  Claudia az egyik majomnak dobta a füzetet, aki továbbpasszolta. A lelki világomat tükröző lapok meggyűrődtek a dobálózásban. Tisztán láttam, amint a füzet épségére ügyet sem vetve, kárörvendve dobálóznak, az én féltett kis kincsemmel.

  -Ez nem vicces! Adjátok vissza! - kiáltottam, és próbáltam visszaszerezni, de minden kísérletem kudarcba fulladt.

  -Mik ezek a szarok!? -nézte a füzetet az egyik, majd undorodva továbbpasszolta.

  -Elég már! Hagyjátok abba! - szólt egy srác ismerős hangon.

  -Mi van? Csak játszunk! - mondta egy néger srác, akinél a füzet volt.

  -Josh, ez nem vicces! Adjátok vissza Alice-nek a füzetét! - mondta Ben. Rebeca állt mellette, aki a szemét forgatta, amikor meglátott.

  -Ben, én is próbáltam leállítani őket, de látod milyenek! Pedig szegény lánynak ez még csak az első napja, és máris így bánnak vele! - sétált oda Benhez Rebeca, és olyan ártatlan arcot vágott, hogy bűn lett volna megcáfolni ezt a hazugságát.

  -Nesze, itt a retkes füzeted! - dobta hozzám nevetve az egyik srác

  Felvettem a földről. Nagyon meggyűrődött, de szerencsére nem szakították el ezek a vadállatok.

  -Illenene megköszönni. - guggolt le hozzám Ben, és kedvesen mosolygott.

  -Nem kértem, hogy segíts. - feleltem

  -Ez igaz, de attól még megköszönhetnéd. - mondta még mindig mosolyogva

  -Jó…köszi. - mondtam neki egy halvány félmosoly kíséretében.

  -Tudsz te, ha akarsz. - mondta büszkén, és lassan felállt, majd a terem másik végében foglalt helyet.

  Én is visszaültem a helyemre. Már annyira mennék ki a suliból!  De még van egy órám. Ami még egy szünetet jelent, ezekkel a barmokkal.

  Kicsengettek, végre. Igazából, az órák nem is olyan vészesek, csak ezeket a balhékat kerülném a szünetekben. Meg a diákokat. Meg az egész iskolát. A következő órám is itt lesz. Elpakoltam a fizikát, és elővettem a nyelvtant. Folytattam tovább a firkálgatást, és közben gondolkodtam.

  Ha csak Claudia álszent viselkedésére gondolok, máris hányingerem van! Csak tudnám, mi értelme van ennek! Minek ennyire megjátszania magát?! Egyszer esküszöm, hogy elverem! Már az első nap rám szálltak miatta. Megalázott. Elvette a füzetem, kigúnyolt, aztán játszotta a szentet. Undorító!

  Rebeca annyira nem vészes, persze őt sem kedvelem. Pár beszólással le tudom oltani, aztán békén hagy.

  És Ben. Ben pedig egy önző hólyag! Ha úgy vesszük, Claudia miatta szállt rám. ÉS nem hagyna ám békén, ennek mindig meg kell próbálnia beszélni velem! Pedig mondtam neki, hogy hagyjon. Ezt az egész cirkuszt csak azért csinálja, mert rosszul esik neki, hogy én, ellentétben a többi lánnyal, nem teszem neki a szépet.

  Az utolsó óráról is kicsengettek.  Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy csaknem megfeledkeztem arról a tervemről, hogy elsőnek rohanok ki az iskolából. Persze ez nem jött össze, de aztán nagy megkönnyebbülés volt kilépni az iskola nagy vaskapuján. Siettem a folyó felé. Bekapcsoltam a zenét, és fülesről hallgatni kezdtem. Jó érzés volt kiszabadulni abból a szánalmas közegből. És még jobb, hogy ezt a kedvenc dalaimat hallgatva tehetem meg. Olyan érzés, mint mikor egy rabot hosszú évek után engednek ki a börtönből. Felszabadultnak érzem most magam.

  Siető léptekkel haladtam a bolt felé. Minden megtett lépésemmel, amellyel távolodtam az iskolától, egy kicsit szabadabbnak éreztem magam. Persze  tudom, hogy ez nem szabadság, és hogy ezek megtévesztő érzések.

  Kiléptem a boltból egy üveg Jack Daniel's-el  a kezemben. Út közben még nem ittam bele a whiskey-s üvegbe. Lassan oda értem a folyóhoz. Jól érzem magam ezen a helyen, biztonságban és nyugalomban. Ezerszer jobb itt egyedül, mint a suliban azokkal az idiótákkal. Elővettem az alkoholt, és beleittam.

  Fel kell készülnöm lelkileg, hogy megint gúny, és nevetség tárgya leszek másságom miatt. De inkább ez, mint hogy tucat majom legyek, önálló vélemény nélkül. Amúgy sem akarok megfelelni senkinek, csak magamnak.

  Szánalmas emberek, akik a tökéletességre törekednek, és mindenkinek meg akarnak felelni! A lehetetlen feladat persze a kudarcoktól csak sebeket okoz. Lelki mazochista az, aki meg akar felelni mindenkinek. De én nem vagyok ilyen. Sem gyenge. Gyenge az, akinek nincs önálló véleménye, utánoz másokat, és csak bólogat. Nem vagyok gyenge, aki annyira fél a magánytól, hogy inkább majmol másokat, és egyetért, csak hogy nehogy kirekesszék, mert annyira tartozni akar valahova. Nem, én más vagyok. Inkább egyedül, inkább kilógok a sorból, és inkább nem tartozom sehova, de akkor sem fogom megjátszani magam! Akkor sem hagyom, hogy ez az önző, gonosz világ a saját képére formáljon! Tudom, hogy sokan megvetik, ami más, mert túl gyengék és gyávák. Akkor utáljanak engem is! Utáljanak önmagamért, de én nem rejtőzöm egy maszk mögé, amiről csak hiszem, hogy tökéletes! Mert tökéletes nem létezik! Nem is volt, és nem is lesz soha. Csak az emberi agy szüleménye. Nem vagyok tökéletes, ahogy senki sem az. De mindenki bűnös. De persze jobb hinni a hamis reménynek,  és hinni abban, hogy egyszer elérjük a tökéletességet. Már ez a naivitás is bűn. És ezt tekintve én voltam a legbűnösebb. A legmocskosabb, és a legszánalmasabb… 

4. FEJEZET - WHISKEY ÉS WHISKY

    A nap erősen sütött fenn az égen.  A levelek között a napfény halványan, gyengén hatolt át, és az árnyékkal vívott küzdelmet. Erőtlen, lágy szél fésülte a virágokat. A nagy fa alatt ültem, és fülesről Asking Alexandriát hallgattam, közben a leckéhez tippelgettem pár rövid választ. Eszem ágában sincs haza menni! Anyám idegesítő beszédeire nem vagyok kíváncsi, és amúgy is csak hátráltatna. Itt egyedül vagyok, és senki nem zavar. Ez a egyetlen hely, ahol szeretek lenni. A leckeírásnak csúfolt tippek halmozását hamar meguntam, és inkább a Jack Daniel’s lehúzásával foglalkoztam.

    Néha belegondolok, hogy vajon mi értelme van az egész létnek? Azelőtt még voltak elképzeléseim. Azt hittem, azért élünk, hogy szeressünk. Szentül meg voltam győződve róla, hogy az élet értelme a boldogság elérése azáltal, hogy tiszta szívből szeretünk, és minket is tiszta szívből szeretnek. Naivan hittem, hogy én elértem a boldogságot annyi balszerencse és kín után. Bíztam, szerettem, de elárultak. Az egész világ elárult, és mindenki hátat fordított nekem. Azóta félek. Azóta szenvedek minden nap, minden éjjel. Azóta még inkább befordultam önmagamba. Pokoli a fájdalom, és minden nap megöl a magány és a félelem. De inkább meghalok minden nap, és szenvedek egyedül, mint hogy újra meg újra összetörjek és csalódjak! Az még fájdalmasabb.

    Sokszor fordult már meg az öngyilkosság a fejemben. Az, amit annyian leszólnak, nekem az mentette meg az életem minden egyes alkalommal. A zene volt az, ami átölelt, és a kezét nyújtotta. Róla tudom, hogy soha nem árulna el. Ő az a névtelen hős, aki mindig ott van. Annyira hálás vagyok neki! Imádom, ugyanakkor gyűlölöm is. Szűkségem van rá. Meghallgat és sokat mond. Nevel, megríkat, bíztat, mosolyt tud csalni az arcomra, és az életemet menti minden nap. Ezért gyűlölöm is. Vérezve élek, mert nem engedi eldobni az életem.

    Minden korty whiskey után egyre felszabadultabbnak éreztem magam. Az alkohol képes elfeledtetni velem a sok fájdalmat. Persze, tudom, hogy ez csak átmeneti állapot, de nekem ez a pár óra gondok nélküli lét is sokat jelent. Az ital lassan elfogyott az üvegből. A szervezetem sajnos viszonylag már hozzászokott az alkoholhoz. Ha el akarok felejteni mindent, ahhoz már többet kell meginnom. Nem azt mondom, hogy ennyitől nem rúgok be, de még közelében sem vagyok annak a mámoros állapotnak, amitől jó kedvem lenne.

    A nap kezdett gyengülni, és egyre lejjebb csúszott a felhők közül. Hangosan bömböltettem a zenét, és vele együtt énekeltem. Bár ezt nem nevezném éneklésnek, még jó, hogy senki sem hall, különben feljelentenének, hogy kigúnyolom az Escape The Fate-et. Szörnyű hangom van, de isteni érzés énekelni. Felálltam, de kicsit megszédültem, határozatlan léptekkel haladtam a hinta felé, de úgy döntöttem, a földön fetrengés kényelmesebb, és biztonságosabb lenne, úgyhogy inkább elterültem a fűben, ami élénk zöld, puha talajt biztosított. Arcomat és karjaimat gyengéden csiklandozta, amint a lágy szél végigsimította. Az égbolt narancssárgára színeződött, mintha csak a Mennyország gyulladt volna fel valahol messze a felhők felett. Békés szemekkel néztem a naplementét.

    A sötétség egyre erősebb lett, míg végül az összes napsugarat el nem zavarta hatalmasadó birodalmából. Egy aprócska tappancs nehezedett a lábamra, olyan váratlanul ért, hogy azonnal felkaptam a lábam egy ijedt sikítás kíséretében. Megnéztem, mi lehetett. Szegény Whiskyt rúgtam fel véletlen, aki meglepett, ugyanakkor mérges arccal tekintett rám. Hangosan felnevettem, és az ölembe vettem. Dorombolva bújt hozzám, néha belenyávogott a mellkasomba. Talán a heves szívverésemre reagált.

    -Sajnálom,  de most nem hoztam neked semmit. – mondtam a cicának, aki mintha megértette volna, nyávogva kiugrott az ölemből.

    Whisky a Jack Daniel’s-es üveget szagolgatta, és látszólag nem tetszett neki mámorító íllata, mert prüszkölve hátrált az üres üvegtől. Ezen elnevettem magam. Alkoholista nem lesz ebből a macskából, az tuti! Aztán a táskámat kezdte kutatni, amin ugyan csak nevettem.

    -Mondom, hogy nincs! De whiskeyt már nem iszol! -mondtam komolyan, majd ismét nevetésben törtem ki.

    Whisky leült a whiskeys üveg mellé, és olyan méltóságteljes arcot vágott, mintha csak egy egész birodalom császára lenne. Mélyen a szemébe néztem, de ő hiún elkapta a fejét. Nem bírtam ki nevetés nélkül.

    -Most besértődtél? -kuncogtam

    -Miau!

    -Akkor nem vagy a barátom! -feleltem nevetve, és gúnyosan kinyújtottam felé a nyelvem, mire ő csak a szemét forgatta

    Odakúsztam a macskához, és egy fűszállal kezdtem bizergálni az arcát.

    -Ne szívjál füvet! -mondtam neki, amikor csócsálni kezdte.

    Gyorsan elment az idő, megint. Haza indultam, bár azt a rideg lakást nem szívesen nevezem az otthonomnak. Whisky egy darabig követett, aztán eltűnt. Hazaérve csináltam magamnak egy szendvicset. Egész nap nem ettem semmit, és csak akkor jöttem rá, hogy most sem vagyok éhes, amikor beleharaptam az ételbe. Felvittem a szobámba, hogy majd miután lezuhanyoztam megegyem, de akkor sem kívántam. Bebújtam a takaró alá, és lehunytam a szemeim. Hosszú órákig nem jött álom a szememre.

    Arra ébredtem, hogy a meleg napsugarak kergetik egymást az arcomon. Enyhe fejfájás tört rám, amikor elindultam a mosdó felé. Hideg vízzel mostam meg az arcom. Tapasztalataim arra utalnak, hogy a Nap az, ami álmosít, mert ha sötét van, soha nem vagyok álmos. Ráadásul a bőrőm is világos és sápadt. Lehetséges, hogy vámpír vagyok…

    Ezek a gondolatok futottak át az agyamon, amikor a tükörben bámultam magam, és ahogy sápadt, álmos arcomra egy halovány mosoly szökik. Aztán a fájó fejemhez kaptam a kezem. Úgy látszik, hogy az alkohol megtette a hatását, de nem is baj, sőt örülök neki! Visszakullogtam a szobámba, és fáradtan vágtam le magam az ágyra. Behunyt szemeim előtt Claudia jelent meg, amint véresre zúzott testem felett hahotázott. Ez olyan fájdalmas! Vajon mi a rosszabb, a rémálom, vagy a valóság?

    Az ember teljesen kiszolgáltatott alvás közben, nincs tudatánál. Borzasztó, ha minden éjjel fel kell riadni egy rémálom miatt! És mi van, ha fel sem riadok?! Egész végig gyötrődjek?!  Kergessen a félelem a nyugalom helyett?! De a valóság…A valóság talán rosszabb. Míg az álom egyszer véget ér, a valóságból nincs kiút, csak még több szenvedés. Eleven, valódi félelmek, valódi kínok. Mint egy visszatérő, folytatódó rémálom, ami éjjel-nappal kísért. A valóság igazságtalan, kegyetlen és fájdalmas.

    Ismét semmi kedvem betolni a képem a gimibe. Ráadásul a fejem is fáj. Azokra a barmokra pedig nem vagyok kíváncsi, szóval a legjobb, ha ma inkább be sem megyek. De…de Claudianak nem az örömöt, hogy azt higgye győzött. Bár…Áh, nem érdekel!

    Az arcomat a párnába temettem. Nem akarok bemenni, mégis le akarom törölni az öntelt mosolyt a képükről. Pedig tudom, hogy kevés vagyok, és csak az én könnyem hullana hiába. De egy hirtelen mozdulattal felkaptam a táskámat, és afelé az épület felé kezdtem bandukolni, ami teljes szívemből gyűlöltem már az első perctől kezdve. Ez a gimi, akárcsak az előző, olyan számomra, mint a Bastille, a zsarnokság jelképe, már csak az én dicsőséges 1789. július 14-emnek kéne eljönnie, hogy lerombolhassam!

    Hosszú, lassú séta után ott álltam a gimnázium félelmet keltő vaskapuja előtt. A lábaim hátrálni kezdtek, majd sikeresen beleütköztem valakibe. Ne! Ezt ne!

    -Hé, nem látsz a szemedtől?! -mondta Jack dühösen, és tengerkék szemeivel villámokat szórt.

    Hirtelen meg sem tudtam szólalni. Most azonnal el akarok tűnni, és soha nem akarok visszajönni! Nem lehet igaz hogy még őt is el kell majd viselnem! Pedig azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet, de tévedtem! Minden ellenem van!

    -Neked kéne előre nézned, nem lehetsz ennyire kancsal, hogy nem veszel észre! –mondtam, majd mielőtt bármit válaszolhatott volna az épületbe siettem. A folyosó végén álltam meg a szekrényem előtt. Tudtam, hogy nem jó ötlet ma eljönni! Nagy levegőt vettem, és az ”A” terembe rohantam, majd levágódtam a helyemre. Keresztbetett karokkal ültem a terem végében kapucnival a fejemen, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltsem.

    Megérkezett Jack, Ben, Claudia, Rebeca, majd szép sorjában a többi idióta is. Nagyvonalúan társalogtak, majd a csengőszóval párhuzamosan mind helyet foglaltak. Szokásomhoz híven firkálgattam az órán. Még mindig ugyanazon dolgoztam, mint tegnap: egy geisha bámulja a napfelkeltét egy hely tetején állva. Legalábbis ezt akarják ábrázolni a vonalak.

    Ki is csengettek. Nem is volt olyan vészes. Eddig.

    -Alice! -állított meg egy hang-Tudod, Jack…-kezdte Ben a mondókáját

    -Nem érdekel!-szakítottam félbe ingerülten a fiút

    -Semmi nem érdekel?!-kérdezte kissé idegesen

    -Látom kezded kapizsgálni.

    -De miért?! Miért zárkózol el?!

    -Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! Csak hagyj békén! Nem fogok közreműködni, hogy kényelmesen érezd magad! -törtem rá Benre

    -Te mégis miről beszélsz?! -kérdezte értetlenül és egyre idegesebb lett a hangja

    -Tudod te nagyon jól! De már nagyon idegesít, hogy sosem hagysz békén! Mondd, meddig akarsz még zaklatni?!

    -Zaklatni?! Én csak segíteni akarok! Folyton egyedül vagy, és ha valaki hozzád mer szólni, rögtön nekiesel. Mire jó ez?!

    -Nem vagy valami intelligens, nem igaz, hogy nem tudod felfogni! Ha igényt tartok a társaságodra, majd szólok, addig meg hagyj békén! Szánalmas vagy…!

    -Szánalmas? -kérdezett vissza

    -Igen, az! Egy önző féreg!

    -Milyen kedves vagy! -mosolygott szarkasztikusan  -De ha én egy önző féreg vagyok…Akkor te mi vagy?

    Hogy mi vagyok? Ez jó kérdés. Egy totális csődtömeg. Egy semmirekellő, egy haszontalan, utolsó kis senki.

    -Hogy mi vagyok? Egy olyan valaki, aki ki nem állhatja a hozzád hasonló önző férgeket! –mondtam egy kicsivel halkabban, de egy diadalmas mosolyt erőltettem magamra

    -De…Miért?

    -Előbb te válaszolj! Miért teszel úgy mintha érdekelne?

    -Engem tényleg érdekel.

    -Tévedsz…A saját érdeked miatt nem hagysz békén. Vagyis csak hiszed, mert…

    -Te tévedsz! -szakított félbe- Engem érdekel, hogy mi történt veled!

    -Honnan veszed, hogy történt velem valami?! ÉS ha történt is volna, honnan veszed, hogy elmondom?!

    -Az ember nem magától lesz ilyen…

    -Milyen?!-szakítottam félbe idegesen

    -Alice…magányos vagy és szomorú. És látom, hogy félsz valamitől. Valakinek ki kell öntened a lelked! Csak segíteni akarok, bízz bennem!-nézett mélyen a szemembe

    -Mégegyszer nem követem el ugyanazt a hibát, ne aggódj!

    -Alice…egyszer még el fogod mondani…-sóhajtotta 

    -Arról ne is álmodj! És ha tényleg segíteni akarsz, akkor hordd el magad!

    -El fogod mondani! -ismételte meg 

    -Felejtsd el!

    -El fogod mondani. - mosolygott leírhatatlan magabiztossággal az arcán

    -Fejezd be! És egyáltalán, miért érdekel?!

    -Öhm…kíváncsiság - mosolyogta 

    -Hagyj békén. -mosolyogtam én is kedvesen, majd sarkon fordultam és otthagytam.

    Hihetetlen, hogy mennyire fel tud idegesíteni! Ben egy idegesítő, önző féreg! És még azt akarja, hogy bízzak benne annyira, hogy…hogy elmeséljem neki az egészet. De azt jobb lesz, ha most azonnal elfelejti! Senki kedvéért nem fogom csak úgy feltépni a sebeimet! Pláne egy ilyen szánalmas féreg miatt nem!

    A ”B” teremben ismét nem volt sokáig nyugalmam. A helyemen ültem, és rajzoltam, de nem igaz, hogy nem jut el senki tudatáig, hogy nem akarok társalogni!

    -Szia! -szólt kedvességet játszva egy barna hajú lány

    -Szia. –vetettem oda neki félvállról

    -Mit csinálsz? -kérdezte kíváncsian

    -Oxigénből szén-dioxidot!

    -Mármint a légzésen kívül. -mosolygott

    -Szerinted?!

    -Hát…Láttam, hogy rajzolsz valamit. Megnézhetem?

    -Semmi közöd hozzá! -csuktam össze riadtan a füzetet

    -Oh….sajnálom. -mondta beletörődve, majd sarkon fordult, és ott hagyott. Végre egyedül!

    -Hé, emós! -jött oda hozzám Rebeca

    Nem értem miért hívnak így. Kezdjük ott, hogy helyesen nem „emós” valaki, max’ emo. De végülis mindegy, hívjanak ahogy akarnak, már megszoktam.

    -Mit akarsz?! -kérdeztem

    -Kedveled Claudiat? –kérdezte kissé bátortalanul

    -Szerinted?!

    -Ezt nemnek veszem. Én utálom.

    -Örülök neki! Mit akarsz?!

    -Hát…az ellenségem ellensége a barátom, és…

    -És azt akarod, hogy legyünk szövetségesek, hogy Claudia kiiktatásával te lehess a főnök?!

    -Majdnem. De téged mindenki utál, és ha rajtakapnak, azt hiszik, hogy te rángattál bele az egészbe. De nem lenne ingyen. Cserébe segítek felújítani a ruhatárad, hogy legalább egy kicsivel jobban nézz ki. -vázolta Rebeca

    -Hogy süllyedhetsz ilyen mélyre?! Mégis hogy gondolod ezt?!

    -Te is hálás leszel, így mindketten jól járnánk.

    -Szánalmas vagy! Hagyj békén!

    -De kérlek! Nem bánnád meg!

    -Nem megyek bele, úgyhogy nem is fogom! Tűnj el!

    -Akkor marad minden a régi. Csöves!

    -Ribanc!

    Majd ezzel távolodni kezdett. Nem elég, hogy fáj a fejem, még ezek is idegesítenek! Mégis hogy gondolja, hogy a tegnapi után még tegyek neki szívességet?! Szánalom! Ha én kérnék tőle szívességet, emlékezne rá, hogy utál. De persze én úgyse emlékszem semmire, és engem ki lehet használni! Hogy lehetnek ilyenek az emberek?!

    A következő szünetben úgy döntöttem, elvonulok valahova, ahol békén hagynak. A lány wc erre a célra a legmegfelelőbb, így a fülkék utáni eldugott kis részre pakoltam le. Ide legalább Ben sem jön utánam. A lányok pedig úgysem veszik észre, hogy itt vagyok.

    A következő szünetemet is ebben a zugban töltöttem. Végre itt békén hagynak! Rebeca ugyanolyan egocentrikus, önző barom, mint Ben. Hogy gondolhatják, hogy úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek?! De persze ahhoz mindkettő túl ostoba, hogy egyedül hagyjon! Az önzésük olyan átlátszó, csak épp ők nem fogják fel. Szánalmas, erre már csak ezt tudom mondani, de ez még enyhe jelző.

    Lassan, de végre eltelt a nap. Nem is volt olyan vészes. Kilépve az épületből Claudia egyből odajött hozzám.

    -Ideje lenne felakasztanod magad, nem gondolod? -kérdezte kedvesen

    -Csak utánad. -mosolyogtam vissza rá

    -Most miért támadsz le?! Tök kedves voltam veled. - kezdte megint játszani az ártatlant

    -Tudod, ha kíváncsi lennék rád, kedvesebb lennék. Ha nem bírod a képem, egyszerűen hagyj békén!

    -Megtenném, de te nem hagysz békén engem! -mondta

    -Nálam ez nem működik! Hordd el magad, mert a legkevésbé sem érdekelsz, és ha tovább idegesítesz, még olyat teszek, amit később megbánok!

    -Fenyegetsz?! –jött a krokodilkönnyekkel

    -Hagyd már abba! Nem fogod fel, hogy nem érdekelsz?

    Mondtam, de inkább sarkon fordultam, és ott hagytam. Gyors léptekkel távolodtam az iskolától. Egy kicsit lenyugodtam. A mai nap nem volt olyan vészes, szerencsére. Mennyivel jobb egyedül! És csak ennyit akarok. Egyedül lenni…mindig…biztonságban.